8. Fejezet

Haeun meglepően nyugodtan lép ki a zuhany alól, én pedig büszke vagyok magamra, hogy elnyomtam mindenféle perverz vágyat, és nem tettem vele semmi „rosszat”. Nem is volt olyan nehéz, szóval marad az a terv, hogy szép lassan fogok közeledni felé. Nem számít hogyan, de el fogom csábítani.

A kanapé háromnegyedét elfoglalja, lábai ismét az ölemben pihennek, és együtt nézzük a tévét, bár nekem fogalmam sincs miről van szó benne, mert a gondolataim teljesen lefoglalnak.

Lehet, hogy egy kicsit hanyagolnom kellene Haeunt, és inkább arra kellene koncentrálnom, hogy új munkát találjak. Sok a lehetőség, de egyik se fog magától az ölembe hullani.

– Min gondolkozol ennyire? – Haeun hangja térít magamhoz.

– Semmin – hazudom.

– Aha, persze. Akkor szoktál ilyen arcot vágni, ha sok minden jár a fejedben.

– Milyen arcot?

Hunyorítva kezd maga elé bámulni, és az ajkait összeszorítja. Túlzásképp még be is kancsalít, megragadom az egyik bokáját, és csiklandozni kezdem a talpát. Hangos nevetésben tör ki, hagyom, hogy elhúzza a lábait.

– Délelőtt benézek pár helyre, neked mik a terveid holnapra? – kérdezem, amíg elhelyezkedik törökülésbe.

– Délig suliba leszek, aztán Yurával találkozok.

A fejemben már kalkulálom a dolgokat. Valahogy ki kell derítenem, hogy hol lesznek, és mondjuk „véletlenül” összefutunk.

– Tudom, mire gondolsz, és felejtsd el – fintorog. – Még nem akarom, hogy találkozz vele.

– Miért nem?

– Mert még nem – nagyszerűen tud érvelni.

– Nem az apád vagyok, akinek nem mernéd bemutatni.

Válaszként ismét bevágja a gondolkozó arcomat.

– Neked egész jól áll ez a tekintet – vigyorogva pöckölöm meg az orra hegyét.

Másnap korábban kelek, mint kellene, mondhatni kidob az ágy. Nem tudom miért, de furcsán jó a kedvem, ami reggelente nagyon ritka. Mezítláb bevonulok a fürdőbe, ahol Haeun épp fogat mos. Hümmög egy „Jó reggelt!” féleséget, fogkefével a szájában. Mellé lépek, egy puszit nyomok az arcára, majd a vécé felé fordulok, felhajtom a fedelét, és zavartalanul veszem elő a férfiasságom, hogy könnyítsek a feszülő hólyagomon. Dolgom végeztével visszafordulok Haeun felé, aki arrébb húzódik, hogy én is odaférjek a csaphoz, kezembe veszem a saját fogkefémet, benedvesítem, és fogkrémet nyomok rá, majd a számba veszem.

Rég volt ilyen, hogy együtt intéztük a reggeli teendőket, a tükörből folyamatosan Őt nézem. Még reggel is gyönyörű.

Kiköpi a felgyülemlett habot, majd kiöblíti a száját és a fogkeféjét is, végül megtörli az arcát.

– Mi ilyen érdekes rajtam? – mosolyogva pillant rám, tekintetünk a tükörben találkozik.

Megrázom a fejem, és már magamat bámulom. Váratlanul éles fájdalom nyilall a fenekem bal oldalába, ugyanis az a dög belecsípett. Már meg is fordul, hogy távozzon, de gyorsan reagálok, utána nyúlok, és én is belecsippentek a hátsó felébe, amitől megugrik. Visszafordulva nyelvet ölt rám.

– Te kis…

Fogkefével a számban megindulok felé, és azonnal menekülőre fogja. Utána szaladok, talpaink a folyosó padlóján hangosan csattognak, és Haeun hangosan viháncol. Hamar elérem, átölelem a mellei fölött, és úgy húzom magamhoz, háta a mellkasomhoz nyomódik.

– Engedj el! – nevetgél.

Karjaiba csípek, védekezésként az egyik kezével kettőnk közé nyúl, és erőteljesen markolja meg a csomagom, amitől rögtön el is engedem.

– Eszért még megfiszetsz – a fogkefétől pöszén fenyegetem.

Ismét kidugja rám a nyelvét, majd huncut mosollyal vonul a szobájába. Én is visszavonulok a fürdőbe, hogy nyugodtan befejezhessem a mosakodást.

Mentolos lehelettel lépek a szobámba, találomra kiveszek néhány ruhát a szekrényből, majd fel is veszem őket. A komódom egyik fiókjából kibányászom az önéletrajzom, majd a legalsó fiókból kiveszem azt a tíz darab DVD-t, amikre néhány videót írtam ki, még régebben. Akkor még fogalmam se volt róla, hogy egyszer a hasznomra lesznek.

Mindent bepakolok egy Nike hátizsákba, azt felkapom az egyik vállamra, majd az ajtón lévő tükör előtt még megigazítom a hajam, és Haeun szobája felé veszem az irányt. Nem tudom miért, de illedelmesen kopogok, mielőtt benyitnék.

Melltartóban és bugyiban áll a szekrénye előtt, az ajtó nyitódására felém fordul.

– Megyek – közlöm, miközben mellé sétálok.

– Sok szerencsét – elmosolyodik, és lábujjhegyre áll, hogy adhasson egy puszit az arcomra.

– Nem lesz rá szükség.

Egy hirtelen mozdulattal mögé nyúlok, rácsapok a fenekére, és kirohanok a szobából, mielőtt bármit is reagálhatna.

A lépcsőházban megnyomom a lift hívó gombját, az idióta vigyort nem tudom letörölni a képemről. Kétségtelenül jól indult a reggelem. Kinyílik az ajtó, belépek a liftbe, megnyomom a földszint gombját, és az ajtó becsukódása után elindul lefelé a szerkezet. Egy emelettel lentebb megáll, huncut vigyorral állok arrébb, hogy a vén picsa kényelmesen elférjen a puccos cuccaiban.

– Jó reggelt! – biccentek.

Morog valamit, de nem teljesen értem. Feltűnően távolságtartó, és a kis teret megtölti a feszültség, ami belőle árad. Ismét elindulunk lefelé, mereven bámul előre, és egy hirtelen ötlettől vezérelve előre lendítem a vállamon pihenő táskát, elhúzom a cipzárt, és kiveszem az egyik DVD-t, aminek a tokjára „Erdei túra” felirat van címkézve.

– Mrs. Lee, ezt már régóta át akartam adni Önnek – kedves mosollyal nyújtom felé.

Értetlen pislogásokkal veszi ki a kezemből, homlokán elmélyülnek a ráncok.

– Egyszerűbb ezt rejtegetni az unokák és a férje elől, mint állandóan törölgetni a böngésző előzményeit – szavaim hallatán az arca először hófehér, majd rákvörös színben

pompázik. – Odatehetné, mondjuk a "játékszerei" mellé – megadom a kegyelemdöfést is.

Szemei mindenhová néznek, csak rám nem. Örömittas mosollyal figyelem, ahogy szégyenkezik, közben a lift leér, és – szokásához híven – kirobban, sietős léptekkel távolodik.

– Legyen szép napja! – integetek utána.

Elégedetten sétálok az ezüst Mercedeshez, a zsebembe nyúlok, de nincs ott a kulcs. Végignézek mindent, a táskát is átkutatom, és egészen addig keresgélek, amíg eszembe nem jut, hogy a tegnapi nadrágom zsebében hagytam. Irány vissza, lifttel a huszadikra, be a lakásba. Végigsurranok a folyosón, benyitok a fürdőbe, amikor érdekes hangok csapják meg a fülem. Visszafordulok, és követem a hangot, ami Haeun ajtaja mögül jön. Hegyezem a fülem, és az alsó ajkamba harapva hallgatom a nyögéseket. Megesz a kíváncsiság, hogy mi történhet odabent, ezért leguggolok, hogy belessek a kulcslyukon, de a kulcs bent van a zárban, így nem látok semmit.

Elkerekednek a szemeim, amikor belém csap a felismerés, hogy ez nem az élvezet hangja, hanem sírás. Habozás nélkül benyitok, Haeun az ágyán ül, és könnyes szemekkel, megszeppenve néz rám.

– Hé, mi a baj? – odasietek, és leülök mellé.

Lehajtja a fejét, a kezében tartott zsebkendőt gyűrögeti, és halkan szipog. Egyik kezem a hátára vezetem, a gerince mentén simogatom a felsőjét.

– Történt valami? – óvatosan kérdezem.

– Nem – mosolyogva megrázza a fejét, letörli a könnyeit.

– Akkor miért sírsz?

– Csak… – ismét egy remek érvelés. Nők…

– Ha nem mondod el, nem tudok segíteni. Semmi bajod nem volt, mielőtt elmentem.

– Taemin, ez tényleg nem fontos.

– Attól még elmondhatod – győzködöm.

– Nem – újra megrázza a fejét. – Miért jöttél vissza?

Tudom, hogy csak terelni akarja a témát, de hagyom neki. Nagyon ritkán látom sírni, és jobbnak tartom, ha nem erőltetem tovább, hogy kiszedjem belőle, mi a baj.

– Itthon felejtettem a kocsikulcsot.

– Ez miért nem lep meg? – mosolyogva néz rám.

– Ez miért nem lep meg? – magas hangon, affektálva ismétlem.

Halkan kuncog egyet, ami igazinak tűnik, és örömmel tölt el, hogy sikerült felvidítanom.

– El fogok késni az óráról…

– Akarod, hogy elvigyelek?

Most is csak megrázza a fejét.

– Akkor majd itthon találkozunk – megpuszilom az arcát. – Nem tudom mi a baj, de ne szomorkodj, különben nagy bajban leszel – játékosan fenyegetem.

Adok az arca másik oldalára is egy puszit, majd felkelek, és magára hagyom. Nem sírja el magát csak úgy, és fogalmam sincs, hogy mi történhetett. Mindent megbeszélünk, ezért furcsállom, hogy nem akar beszélni róla.