4. Fejezet

Haeun úgy viselkedik, mint akinek ez élete legjobb napja. Boldogan mászkál a ruhaüzlet sorai között, én meg csak egy sablonos ábrázattal kullogok utána. Természetesen túl jól ismer ahhoz, hogy a figyelmét elkerülje: valami nem tetszik nekem.
– Mi ez a savanyú pofa? – mosolyogva néz rám, majd tovább lapozgatja az egyik sztenderre akasztott ruhákat. – Olyan szótlan vagy.
– Mert nincs mit mondanom – duzzogok.
– Oké, mi a problémád? – teljes testével felém fordul.
– Tök jó, hogy fizettél annak a srácnak azért, hogy a melledet taperolja, pedig én megtettem volna ingyen is. Ráadásul az nem fájt volna.
– Ó, értem – felnevet. – Ha legközelebb azt akarom, hogy taperoljanak, mindenképp neked fogok szólni – érzem a szarkazmust a hangjában, de teljesen komolyan veszem.
– Szavadon foglak.

A szobámba lépve ledobom a kezemben tartott szatyrokat, zihálva terülök el az ágyamon.
– Miért van ilyen rohadt meleg?
A költői kérdésem közben megvakarom a mellkasom, és azonnal felszisszenek, ugyanis a tetoválásról teljesen megfeledkeztem. Három óránként kenegetni kell, és újra fóliázni…
Felcsillannak a szemeim, ahogy ez eszembe jut, felkelek, leveszem az izzadságtól nyirkos pólómat, és a vállamra dobva megyek ki a szobából. Bemegyek Haeunhöz, aki az újonnan vásárolt ruháit pakolja a szekrénybe. Rám se néz, megállok a küszöbön, és szúrós tekintettel nézek végig rajta. Direkt csinálja. Biztos, hogy direkt csinálja ezt, szándékosan provokál. Úgy tűnik neki is melege van a nyári hőségtől – még a falatnyi ruhákban is –, csak ő inkább a nadrágjától szabadult meg, így semmi nem takarja előlem a rózsamintás alsóneműjét.
Elvánszorgok az ágyáig, lefekszek, s a tarkóm alá helyezem a kezeim, így bámulom a plafonra festett galaxist, ami az apró LED-ek fényeitől valódinak látszik, még most is, hogy csak lemenőben van a Nap.
– Bekened a mellkasom? – Haeunre pillantok.
– Miért tenném?
– Mert én is be akarom a tiéd – elmosolyodok.
– Felejtsd el – rám se néz, elindul az ajtó felé.
– Bezzeg Eunhyuknak megengedted, hogy taperoljon!
Válasz nélkül kimegy a szobából. Sértődötten nézek újra a plafonra, csodálva bámulom a "csillagokat". Egy idő után már szédülök a sok kis világító pont látványától, már kelnék fel az ágyról, amikor Haeun visszajön, egy tubussal és egy tekercs fóliával a kezében. Elégedetten vigyorogva ülök fel, teljesen kifejezéstelen arccal jön, mindent ledob mellém, majd egy váratlan mozdulattal visszanyomja a felsőtestem az ágyra, s a hasfalamra ül.
– Nahát – még mindig vigyorgok, mint egy idióta. – Vadulsz, ez tetszik.
– Fogd be – fintorog –, csak unom már a folyamatos hisztidet.
Előrébb hajol, óvatosan kezdi lehúzni rólam a fóliát. Felőlem egy hirtelen mozdulattal is letéphetné, mivel tökéletes belátásom van a melleihez, s a figyelmem nem is terelődik másra. A kezeim automatikusan a dereka két oldalára terelődnek, finom mozdulatokkal kezdem simogatni, és egy széles mosollyal várom a reakcóját.
– Hagyd abba – meglepően nyugodt, ami nem rá vall.
Folytatom, de nem igazán zavarja, nyom egy kevés krémet a tenyerébe, és lassú mozdulatokkal keni a tetoválásomra. Tenyereim helyett már csak az ujjbegyeim érnek a bőréhez, érzem, hogy kirázza a hideg.
– Fejezd már be! – homlokát ráncolva, erélyesebben szól rám.
– Ha nem élvezed, akkor miért borsózol?
– Tudod, van az a dolog, amit reflexnek hívunk – sunyin elmosolyodik, de a mellkasomra figyel közben. – Amikor egy inger-
– El ne kezdd! – a derekába markolok, amitől megugrik.
Istenem, ha csak egy kicsit hátrébb lenne...
– A receptorok ingerületté alakítják-
Egy sikoly miatt ragad belé a szó, amikor egy hirtelen mozdulattal átfordulok vele, magam alá teperem. Eddig a hasamon ült, így a testem most a lábai között van.
– Aztán az idegrendszeri központba kerül-
Folytatja az okoskodást, ezért befogom a száját.
– Végül a végrehajtó szerv – a tenyerembe mormolva fejezi be.
– Értjük, okostojás – bosszúságot mutatok, de valójában repesek az örömtől, hogy ilyen pozícióba kerültünk. – Nem kell mindig felvágni azzal, hogy egyetemre jársz. Egy érettségivel is jól fizető munkám van.
Eltolja magától a kezem, hogy szabaddá tegye a száját. Csintalanság bújkál a mosolya mögött.
– Lefordítsam a te nyelvedre? Ha egy csúnya nő fogja meg a farkad, akkor is fel fog állni.
– Ezt cáfolnám… – megfogom a felsője alját.
– Mit csinálsz?
Értetlenül pilog, de nem ellenkezik, miközben az anyagot feltűröm a nyakához, és a melltartója is elém tárul. Felegyenesedve a sarkaimra ülök, kifejezéstelen ábrázattal, lassan húzom le a tetoválásáról a fóliát, majd csendesen telnek a másodpercek, miközben a mellét kenegetem.
Nehéz megtartani a fapofát, ami mögül kikívánkozik egy hatalmas vigyor. Itt ülök a széttárt lábai között, egy szál melltartó van rajta, és a bal mellét simogatom. A helyzet végiggondolása közben ébredezni kezd a nadrágomban élő fenevad. Haeun arcára nézek, és nem tudom tovább rejtegetni a boldog mosolyt.
– Nahát, csak nem elpirultál?
– Nem – kerüli a tekintetem –, csak ez elég kellemetlen…
– Kellemetlen, huh? – megemelkedik az egyik szemöldököm. – Mi lenne, ha tudnád, mire gondolok most?
– Leszállnál rólam? – még mindig nem mer rám nézni.
Finoman megfogom az állát, magam felé fordítom a fejét, találkozik a tekintetünk. Beharapott ajkakkal pillantok az ő telt, kiszáradt párnáira. Hatalmas a késztetés, hogy benedvesítsem őket, de visszafogom magam.
– Taemin, ez már nem vicces… – nagyot nyel.