11. Fejezet

Lehunyt szemekkel, hátravetett fejjel sóhajtozok, miközben Haeun keze lassan jár fel-le a férfiasságomon. Makkom hegyétől, egészen a tövéig halad, nem markolja se túl erősen, se túl gyengén. Nem gondolkozok semmin, nem érdekel, hogy miért csinálja, csak élvezem az érzést. Kihúzza a kezét, résnyire nyitott szemekkel figyelem az alakját a sötétben, ahogy felkel, és a combjaimra ülve lejjebb húzza az alsónadrágom. Forró tagomat hideg fuvallat éri, amitől végigfut rajtam a hideg, majd visszakerül Haeun kezébe. Újra becsukom a szemeim, és nyugodtan fekszem.

Erősebben fonja körém az ujjait, a tövénél haladva pedig még rá is szorít.

– Ah… – halkan, szinte sóhajtva nyögök.

Nem hittem volna, hogy ennyire jó ebben, de némi zavartsággal tölt el, hogy eddig élettelen, műanyag tárgyakon csinálta. Hosszú perceken át tartja a lassú tempót, de én már többre vágyom. A csípőm magától emelkedik el az ágytól, majd vissza. Haeun érti a jelzést, gyorsít a keze mozgásán, amivel egy újabb nyögést csal ki belőlem. Kiszáradt ajkaimat benedvesítem a nyelvemmel, majd nyelek egyet, hogy a torkom szárazságán is enyhítsek. A testem szinte lángol, és eddig sosem tapasztalt érzések kerítenek a hatalmukba. Mintha egy örvény lenne bennem, de közben a testem gyenge, nem tudok megmozdulni.

Alsó ajkamba mélyesztem a fogaim, még jobban feszítem hátra a fejem, amikor Haeun feljebb kúszik rajtam, és alfelével izgat tovább. Érzem, hogy előrébb hajol, kezeivel a testem mellett támaszkodik meg.

– Jól csinálom? – sóhajtja.

Válaszként csak hümmögni tudok. A bensőmben lévő örvény egyre sebesebben forog, magába szippant minden ingert. Bármelyik pillanatban el tudnék élvezni, de visszatartom, hogy tovább tartson. A kezeim maguktól mozdulnak, megkeresik Haeun vállát, majd végigsimítanak a testén, végül a fenekébe markolnak. Megőrülök a tudattól, hogy csak egy vékony anyag választ el a régi vágyam beteljesülésétől. Le akarom tépni azt a rohadt bugyit, hogy átlépjem a kincsesbánya bejáratát, de a tulajdonosa leszáll rólam, mielőtt bármit is tehetnék. Kezeim lecsúsznak róla, élettelenül esnek mellém. Fáradtnak érzem magam, mint egy két órás forgatás után, pedig alig telt el néhány perc, ráadásul csak fekszem. Általában ilyenkor kezdek felizgulni, de Haeun pillanatok alatt képes lenne a csúcsra juttatni.

Hangos zihálással pihegek, majd ismét felnyögök, amikor újra rámarkol a férfiasságomra. Váratlanul ér a gyors tempó, és már nem bírom tovább. Minden izmom megfeszül, hímtagom erőteljesebben kezd lüktetni, és egy elnyújtott, hosszas nyöszörgéssel élvezek el. Forró nedvem a hasfalamra spriccel, megkönnyebbülten sóhajtok fel.

– Ez meleg… – Haeun megszeppent hangja jön mellőlem.

Mosolyogva, mély légvételekkel vészelem át az orgazmus pillanatait.

Mint minden reggel, ma is egy hatalmas nyújtózkodással kezdem a napot. Kinyitom a szemeim, de a világomat se tudom, mert még mindig az álmom hatása alatt vagyok. Kell néhány másodperc, hogy felismerjem a szobámat, majd kisebb-nagyobb ásítások közben kimászok az ágyból. Remegő léptekkel ballagok ki, és halkan megyek Haeun szobájába. Apró mosollyal figyelem, ahogy békésen alszik.

Mit meg nem adnék azért, hogy valóra váljon az álmom…

Elindulok kifelé, de megtorpanok, amint meglátok valami érdekeset. Közelebb megyek az ágyhoz, a mellette lévő éjjeliszekrényről elveszem az egyik összegyűrt zsebkendőt, és erősen koncentrálva nézem. Megpróbálom szétbontogatni, de a vékony papír elszakad, majd a gyanúm beigazolása végett, óvatosan közelebb emelem az arcomhoz, hogy megszagoljam.

– Mi a…? – szemeim elkerekednek a jellegzetes illattól.

Haeunre pillantok, és egy széles vigyor terül el az arcomon. Felkapom a másik két zsebkendőt is, csendesen kisurranok a szobából, hogy kidobjam őket.

Ezt nem hiszem el. Nem tudom elhinni. Tényleg megtörtént.

Boldogság tölt el, mint kiskoromban, karácsonykor. Visszafekszek az ágyamba, arcom a párnába nyomom, hogy eltompítsa a hangom.

– Ezt nem hiszem el! – örömömben kiabálok. – Azt a rohadt…

Felülök, hitetlenkedő pislogásokkal nézek körbe, és próbálom feldolgozni ezt a csodát.

– Hah… – újra elmosolyodok. – Ez bizonyítja, hogy Minnie ellenállhatatlan – nagyképűen a hajamba túrok.

Repesek az örömtől, akkor se lehetne leszedni rólam a buta vigyort, ha kitörne a harmadik világháború, vagy zombi apokalipszis lenne. Lassan dél lesz, és Haeun még mindig alszik, ezért unalmamban felhívom Jongint, hogy eldicsekedjek a történtekkel.

– Szia, hyung… – rekedt, erőtlen a hangja.

– Minden rendben?

– Ja, csak egy kicsit megbetegedtem – köhög, hogy bebizonyítsa.

– Szívás. Nem fogod elhinni, hogy mi történt múlt éjjel…

– Haeunnel lefeküdtetek? – érzem a szarkazmust.

– Majdnem…

– Ezt hogy érted?

– Gondolt egyet, és kiverte – hangomból árad a büszkeség.

– Haha, jó poén volt. Egy pillanatra tényleg elhittem.

– Gúnyolódhatsz, de akkor is igaz.

Másodpercekig nem szólalt meg, szinte hallottam a kattogó agykerekeit, miközben azon gondolkozhatott, hogy most tényleg igazat mondok, vagy csak hülyítem.

– Hihetetlen, mi?

– Eléggé…

– Én is azt hittem, hogy csak egy álom, de reggel megtaláltam a zsepiket, amikkel feltakarítottunk.

– És… és csak úgy…? Önszántából?

– A'sszem – érdektelenül vállat vonok. – A barátnőjével túlságosan jól szórakoztak, és részegen jött haza.

– Ó… Már mindent értek. Várjunk. A barátnőjével?

– Yura, akiről a múltkor meséltem. Dögös csaj – megnyalom az ajkaim, ahogy beugrik a kinézete.

– Oké, összezavarodtam – megköszörüli a torkát, de még mindig rekedt. – Szóval Haeun bepiált a csajával, aztán hazament, és se szó, se beszéd, csak úgy kiverte neked?

– Pontosan. Én se értem, úgyhogy meg fogom beszélni vele, ha felébredt.

– Jobb is, mert az alkohol-

– Nem érdekel! A pia miatt, vagy nem a pia miatt, de megtette, és még csak kérnem se kellett. A többi csak részlet kérdése.

– Jogos, de…

Nem hallom amit mond, minden figyelmem Haeunre szegeződik, aki épp belép a konyhába.

– Most le kell tennem – elhalkulok.

– Hyung, te nem is hallod, amit beszélek.

– Oké, szia.

Bontom a vonalat, és mosolyogva kelek fel a székről, Haeun mellé lépek, aki szenvedő tekintettel önt magának kávét.

– Jó reggelt – egy puszit nyomok az arcára.

– Hagyj békén – elhúzza a fejét, nyűgösnek tűnik.

– Mi a baj?

– Rohadtul másnapos vagyok.

Csészével a kezében elfordul, leül az asztalhoz. A pultnak dőlve figyelem, ahogy kevergeti a kávét, másik kezével az asztalon könyököl, és a fejét támasztja. Vele szemben helyet foglalok, csendesen várok pár másodpercet.

– A tegnap estéből emlékszel valamire? – finoman célozgatok.

– Yurával elmentünk valamilyen buliba, és berúgtam – rám se néz, miközben válaszol.

– Ennyi?

– Miért? – furcsálló tekintetét rám szegezi. – Tudsz valamit?

Uhh, ez nehéz. Most elmondjam neki, vagy ne? Fogalmam sincs hogyan reagálna, ezért inkább magamban tartom, és életem végéig megőrzöm ezt az emléket.

– Nem, csak kérdeztem – túlságosan érezhető rajtam a csalódottság.

Az alkohol sok mindenre képes, de akkor is kétlem, hogy ennyire elvette volna Haeun eszét. Miért csinálta?

Egyetlen kérdés el tudta tüntetni a buta vigyorom. Semmi másra nem tudok gondolni. Azzal vigasztalom magam, hogy megtörtént, és ez a lényeg, de valahol mégis bánt, hogy Ő nem emlékszik rá. Pedig kezdtem reménykedni, hogy sikerül megfektetnem, és már bánom, hogy nem tettem meg tegnap, amikor megvolt rá a lehetőségem. Bár, a lelkiismeretem most nem lenne tiszta, ha kihasználtam volna az alkalmat.

Estig ki se mozdultam a szobámból, végig az ágyat nyomtam. Vártam, hogy valaki felhívjon, felvettek-e valamelyik céghez, de a telefonom meg se szólalt.

Hallom, hogy Haeun hazaér, léptei hangjából pontosan tudom, merre jár. Először a szobájába megy, majd a fürdőbe, végül az én szobámban köt ki. Halkan nyit be, a félhomály ellenére is tökéletesen látom Őt.

– Te azóta is fekszel? – meglepetten sétál az ágyam mellé. – Rosszul vagy? – leül.

– Nem.

– Akkor...?

– Semmi bajom – motyogom. – Yurával voltál? – terelem a témát.

– Ühüm.

Nem válaszolok, leveszem róla a tekintetem, és némán telnek a másodpercek. Érzem, hogy engem néz, de nem foglalkozok vele, amíg meg nem töri a csendet.

– Neked valami bajod van – gratuláció az észrevételért. – Mi történt?

– Semmi…

– Ja, persze – gúnyosan néz. – Nem kell elmondanod, de akkor se fogom hagyni, hogy depressziózz!

Mosolyogva feláll, megfogja a takaróm szélét, és lerántja rólam.

– Ne már, Haeun… – morgom.

– Nem érdekel a nyavalygásod.

Megfogja a kezeim, és megpróbál felhúzni, de nem engedem neki.

– Ne makacskodj, mint egy öszvér – kitartóan erőlködik.

Hamar megunom a huzavonát, és egy mozdulattal magamhoz rántom, szorosan átölelve fordulok vele, így alám kerül. Egyáltalán nem úgy néz ki, mint akit meglepett a cselekedetem.

– Értelek – sejtelmesen mosolyog. – Szóval attól lenne jobb kedved, ha most szexelnénk?