5. Fejezet

Már csak egy lépés választott el attól, hogy Haeun megtörjön és beadja a derekát, de valószínűleg semmi jó nem sült volna ki a dologból. Körülbelül fél óra telhetett el a szexuálisnak nevezhető esemény óta, de az arcom még mindig sajog Haeun tenyerének a helyén. Persze, megérdemeltem azt a pofont, túl messzire mentem.
Másnap délelőtt halkan nyitok be a szobájába, az ágyán ül, és egy könyvet olvas.
– Megyek dolgozni – közlöm vele, de rám se hederít. – Még mindig nem akarsz hozzám szólni?
Mintha ott se lennék. Egy csalódott sóhajjal hagyom magára, a bejárati ajtó felé veszem az irányt. Az asztalon heverő kulccsomóért nyúlok, de a kezem megáll, és inkább ott hagyom.
Mindig utánam hozta, ha elfelejtettem. Nem utálhat annyira, hogy most nem fogja, hiszen... Hiszen én csak izé.... Csak rámásztam.
Lehet, hogy magammal fogok kiszúrni, de bízom benne, hogy Haeun eljön, és az azt jelentené, hogy már nem haragszik annyira. Az évek során még sose fordult elő, hogy nem szóltunk egymáshoz, a veszekedések után kitombolta magát, és minden ment tovább.

– Jó napot! – nagy lelkesedéssel, és energiával libben mellém a gyakornok. – Hozhatok valamit? Vizet, vagy valami mást?
– Nem kell, köszönöm.
Egy intéssel lerendezem a fiatal fiút, és bevonulok az öltözőmbe. Meglepetten torpanok meg a küszöbön, amikor észre veszem az ismeretlen lányt, egy szál semmiben. Az alakja törékenynek tűnik, és a mellei biztos, hogy nem igaziak. Várok, amíg felhúzza magára a nadrágot, majd köhintek, hogy felhívjam a figyelmét. Megilletődve pillant felém, kell neki pár másodperc, hogy felmérje a helyzetet, és nekem is kell némi idő, hogy rájöjjek ki lehet ő. Gyorsan végignézek az arcán, ami hasonlóan természetellenes, mint a mellei. A szemei túlzottan kerdedek, az álla finom vonalú, keskeny; hosszú, derékig érő tincsei élénk vörösek.
– Üdv – elmosolyodik. – Ahn Seomin vagyok.
– Lee Taemin – az arcomon marad az értetlen tekintet, miközben kezet fogunk. – Mit keresel az öltözőmben?
– Még új vagyok – felveszi a pólóját is –, és ide küldtek be.
– Szóval ma mi ketten... te meg én...
– Együtt forgatunk, igen – a mosolya megváltozik, sejtelmes huncutságot tükröz. – Láttam pár filmed, és már nagyon várom a közös munkát.
Csak bólintok, kikerülöm a lányt, és a szekrényhez megyek. Egy mozdulattal leveszem a pólóm, összehajtom, és beteszem a felső polcra. Seomin felé pillantok, aki beharapott ajkakkal méreget.
– Szeretnél valamit? – a hangom ellenségesre sikeredik.
– Bocsánat. Majd kint találkozunk.
Mosolyogva biccent, majd kimegy. Örülnöm kéne, de valahogy nem megy. Csak Haeunre tudok gondolni, próbálok rájönni, hogy mivel tudnám kiengesztelni. Tegnap elszaladt velem a ló, tudtomra adta, hogy kellemetlenül érzi magát, de én mégse hagytam békén, lényegében erőszakoskodtam vele. Egyre nehezebb mellette élni úgy, hogy nem tudok közelebb kerülni hozzá. Kihasználni se akarom, mert nem vagyok szerelmes belé, csak szexuálisan vonz. De nagyon.
Frusztráltságot érzek, és ez rá is nyomja a bélyeget a hangulatomra.
Teljesen meztelenre vetkőzök, és átveszem az előre kikészített ruhát, egy térdig érő farmert és egy egyszerű, fekete trikót. Forgatás előtt sosincs rajtam alsónadrág, de azt még most se tudom megszokni, ahogy a farmer anyaga dörzsöl. A szerszámomat igazgatom, hogy találjak neki egy kényelmesnek mondható helyet, amikor ismét nyílik az öltöző ajtaja.
Az érkező idős nő percek alatt feldob az arcomra egy réteg alapozót, majd együtt lépünk ki, és már hallom is a rendező erőteljes, rekedtes hangját.
– Taemin! Hol az anyámban vagy már?!
– Jövök már… – savanyú képpel állok meg mellette. – Bocs, hogy késtem.
Idegesen vakarja meg a fejét, amit pár centis, fekete hajszálak borítanak. Szemeivel villámokat szór felém, majd fújtat egyet, és hátra dől a székében.
– Igyekezzünk, mert a szépfiú szerencsésen ellopott az időnkből negyed órát! – kiabálja, hogy megalázzon mindenki előtt.
– Senki nem fog belehalni egy kis csúszásba.
– Kaktuszt reggeliztél, fiam? – lenéző pillantást vet rám. – Szar ügy, mert én is, szóval moderáld magad.
Robbanni tudnék, és szívesen kirángatnám a hájas testét abból a székből. A szemem sarkából megpillantom Seomin vörös haját, szorosan mellettem áll, és végigsimít a karomon. Egy rosszalló arckifejezéssel húzódok el tőle, egyet messzebb is lépek, hogy ne tegye meg újra.
– Taemin, te menj oda, és ülj a kanapéra!
A rendező utasítására megfeszülök, de engedelmeskedek. Fellépek az emelvényre, a stúdió ezúttal egy nappalinak van berendezve. A díszletben egy hatalmas kartonlap van felállítva, amin egy felhőkarcoló teraszának az ablakai vannak, középen pedig egyetlen, sötétkék kanapé van. Leülök, és próbálom az arcomat kifejezéstelenné változtatni.
– Nina majd besétál – szóval ez Seomin "művészneve" –, lehajol hozzád, csókolóztok, aztán ledönt és rád fekszik.
– Mi van?! – bukik ki belőlem. – A kis újonc fog irányítani?!
– Kamera forog... – mintha meg se hallotta volna. – És tessék!
Néma csend telepszik a stúdióra, Seomin pontosan azt teszi, amit a rendező mondott. Lehajol, nehezemre esik, de megemelem a fejem, és hagyom, hogy megcsókoljon. Én akarok irányítani, ezért felvezetem a nyakára a kezem, és szabályozom a csókot. Nem valami jó, érzem, hogy izgul, az ajkai néha megremegnek, miközben óvatosan kóstolgatjuk egymást.
Hamar megunom a félénk puhatolózást, ezért a nyelvemet áttuszkolom a szájába. Kezével a vállaimon támaszkodik, a haját markolva elviszem azt az útból, hogy ne csiklandozza tovább az arcom. Érzem, hogy feltérdel mellém, próbál lenyomni, de nem hagyom neki. Nem fogom hagyni egy tapasztalan újoncnak, hogy irányítsom, azt se értem, egyáltalán miért van itt.
– Taemin! – dörren a rendezői hang, de nem érdekel.
Seomin kitartóan feszül a vállaimnak, meg akarja szakítani a csókot, de nem engedem, a hajánál fogva tartom magamnál.
– Taemin! – érkezik a második figyelmeztetés, de ezt is figyelmen kívül hagyom. – Jól van, kamera leáll!
Elengedem a lányt, aki azonnal el is húzódik tőlem.
– Ez így nem lesz jó! – háborgok.
– Az lesz, amit én mondok! – kis híján ordít a székben ülő hájpacni. – Vagy haza is mehetsz, és nem kell többet ide jönnöd!
Kirúgással fenyegetsz, te rohadék?! Megadóan, csendben maradok, de magamban porig alázom, választékos, vulgáris szavakkal.
– Nina, gyere vissza, vegyük újra! – a lány engedelmeskedik. – Kamera forog, és tessék!
Seomin ismét elindul felém, újra lehajol, és gyengéd csókolózásba kezdünk. Próbálom kiüríteni a fejem, hogy lenyugtassam magam, és csak a feladataimra koncentráljak, hogy minél gyorsabban túl legyek mindenek. A csókunk elmélyül, ezzel együtt feltérdel, és most hagyom, hogy ledöntsön, és rám másszon. Mintha ezzel megnőtt volna az önbizalma, a nyelvét is beveti. Rajtam fekszik, folyamatosan csókol, én pedig csak sodródok az árral.
– Srácok, több erotikát!
Az idegesítő hang hallatán belemorgok Seomin szájába, majd a fenekére markolok, amitől meglepetten felnyög, de nem szakítja meg a csókot. Telnek a percek, hallom az operatőr lépteit, aki mászkál körülöttünk, majd megfeszül mindenem, amikor ismét meghallom az irritáló hangot.
– Vetkőztessétek egymást!
Seomin elhajol tőlem, az ajkait megnyalva rám mosolyog, és a csípőmre ül. Normál esetben már éledeznék, de a nadrágomban teljes nyugalom van. A vörös újonc benyúl a felsőm alá, végigsimít a hasamon, majd lehúzza rólam a trikót, és a hasalamtól fölfelé haladva csókolgatni kezdi a bőröm. Egyáltalán nem tud felizgatni, kifejezéstelen arccal nézem, hogy mit csinál, néha eleresztek egy megjátszott sóhajt.
– Cseréljetek helyet…
Villámokat szóró tekintettel nézek a hájas perverzre, akinek mániája az állandó parancsolgatás. Végre én kerülhetek felülre, felkelek, hogy Seomin a helyemre feküdhessen, majd másznék rá, amikor ismét fülön csap az a bizonyos hang.
– Állj! Állj! Állj!
– Most mivan?! – széttárt karokkal fordulok felé.
– Fiacskám…
– Nem vagyok a fiacskád! – csattanok.
– Az mégis mi a picsa…?
Vaskos mutatóujját rám szegezi, de nem látom, hogy pontosan hova. Lenézek magamra, és a szemeim elkerekednek. Basszus, a tetoválás… Teljesen meg is feledkeztem róla.
– Hát az… Izé…
– Tíz perc szünet! Taemin, az irodába! Most!
Dühös tekintettel kikecmereg a székből, és a zsíros testét követem, be az irodába. Először és utoljára akkor jártam itt, amikor évekkel ezelőtt jelentkeztem ide. Semmit nem változott a hely, ugyan az a régimódi asztal és kanapé van bent, talán a pucér nőket ábrázoló képekből több lett. Undorodva ülök le az asztallal szemben lévő kanapéra, amin a lányok "meghallgatását" tartja ez a barom. Kényelmesen odavonszolja magát az asztalhoz, majd leül, a kezeit összefonja a falapon, és kifürkészhetetlen arccalnéz rám.
– Mi az? – fejével a mellkasom felé mutat.
– Tetoválás.
– És mióta van az rajtad?
– Tegnap óta.
– Mégis hogy gondoltad?! – összerezzenek a hirtelen ordítására. – Feketén, fehéren benne van a szerződésben, hogy minden maradandó testmódosítás előtt egyeztetned kell velünk!
– Nem kell kiabálnod, nem vagyok süket – próbálok nyugodt maradni.
Halkan morog egyet, majd kinyitja az előtte lévő füzetet, és egy tollat vesz a kezébe.
– Ma még megoldja a sminkes – valamit fürgén ír –, de elintézem, hogy legkésőbb holnapra leszedjék.
– Mi?!
– Nem maradhat rajtad, és azt se várhatod el, hogy minden egyes nap a sminkesnek kelljen elfednie. Nem kérdeztél meg minket, úgyhogy el lesz tűntetve.
Érzem, hogy belül fortyogok, és egy pattanó hangot hallok a fejemben.
– Na, azt már nem! – kiabálva állok fel. – Nem fogtok beleszólni abba, hogy mi lehet a testemen!
– Jól van – higgadtan lehunyja a szemeit, miközben becsukja a füzetet. – Mostantól nem kell bejönnöd dolgozni…
– Remek, legalább nem kell egy perverz zsírmassza utasításait követnem!
Sarkon fordulok, és kiviharzok az irodából, a lendületem egészen az öltözőmig tart. Becsapom az ajtót, levágódok a bent lévő székre, és idegesen fújtatva túrok a hajamba. "Zsírmassza"? Egyáltalán létezik ilyen szó? Halkan elnevetem magam, egy pillanat alatt lenyugszok, és átöltözök a saját ruhámba. Az ajtó kinyitódik, Seomin óvatosan lép be rajta.
– Mi történt? – félénken kérdezi.
– Semmi. Most megyek, szia.
Sietve elmegyek mellette, és olyan gyorsan távozom az épületből, amennyire csak lehet.

Hazaérve az ajtó előtt turkálok a zsebeimben, amíg eszembe nem jut, hogy a kulcsomat itthon hagytam. Bekopogok, várok, hogy Haeun ajtót nyisson, de semmi nem történik. Kopogok, majd a csengőt is megnyomom, de nem jön válasz. Az órámra pillantok. Dél van, itthon kellene lennie. Egyből a telefonomért nyúlok, és megpróbálom felhívni, de ki van kapcsolva.
– Remek…