6. Fejezet

A lépcsőházban legalább két órát gubbasztottam Haeunre várva, de sehol senki, és a telefonja is végig kikapcsolva, így végül Jonginnál kötöttem ki.
– Köszönöm, hogy befogadtál – vigyorogva veszem el a felém nyújtott sört.
Lehuppan mellém a kanapéra, érzem magamon a tekintetét, miközben felbontom a dobozt, és beleiszok.
– Történt valami, hyung? – óvatosan kérdezi.
– Haeunnel összevesztünk, kirúgtak, a lakásba se tudok bemenni… Egyszóval szar napom van.
– Várj… Összevesztetek? Kirúgtak?
Iszok még egy kortyot a sörből, majd egy nagy légvétel után belekezdek a helyzetem részletezésébe.
– Tegnap kicsit nyomultam Haeunre, és eléggé megharagudott, azóta hozzám se szól. Ezért ma kissé feszült vagyok, és az a köcsög rendező is már nagyon irritált. Le akarta szedetni a tetkót és-
– Tetkót?!
– Ja – vigyorogva húzom lejjebb a pólóm nyakrészét, hogy láthassa.
– Jesszus… – elhűlve bámulja.
Szinte minden gondolata az arcára van írva. "Hyung, ez most komoly?! Normális vagy?! Miért?!" Látom, hogy zavart, de nem magyarázkodok, inkább más irányba terelem a beszélgetést.
– Ha végre megbékél Haeun, akkor is kezdhetnék mindent elölről – a gondolatra csalódottan felsóhajtok. – Az a legrosszabb, hogy elérhetetlen, de én mégis próbálkozok, hátha sikerül valami.
– Hyung – Jongin mosolyogva megrázza a fejét. – Elérhetetlen nő nincs, csak valamelyiket nehezebb megszerezni.
– De mi van, ha csak az időmet pazarlom? Megér ennyit?
– Ezt csak te tudhatod…

Ahogy telt az idő, egyre jobban aggódtam Haeun miatt, ezért Jongin legjobb barátként viselkedett, és elrángatott a Wolfhoundba, mondván, hogy "Csak megiszunk pár sört", de nem egészen ez történt.
– M-mennyi az… az idő? – a sokadik üveg soju után kissé nehezen megy a beszéd.
– Fél tizenegy.
– Aggódom miatta… F-felhívom.
Szédelgek, a mozgásom is koordinálatlan, de kitartóan próbálom elővenni a telefonom.
– Hagyd, biztos semmi baja – Jongin a kezem után nyúl, és egy poharat ad. – Tessék, inkább igyál még egyet.
Nem kell kétszer mondania, egy húzásra legördítem az alkoholt, ami égető érzést hagy maga után. Mi van, ha Haeun megpróbálta elhozni a kulcsom, de akkor én már nem voltam ott? Lehet, hogy valaki az utcán rátámadt, és ki tudja mit csinált vele. Még sose történt ilyen, hogy nem tudtam elérni, biztos, hogy valami történt vele.
Rosszabbnál rosszabb dolgokra tudok csak gondolni, és az enyhén részeges állapotomban csak élénkebb a fantáziám.
Elveszetten nézek körbe, de minden megsokszorozódik, és a pislogás se javít a látásomon. Frusztráltságomat a hajamba túrva próbálom levezetni, majd kínomban elfekszek az asztalon.
– Ne aggódj már, hyung – Jongin hangja se tud megnyugtatni. – Minden rendben lesz, csak adj neki egy kis időt… – ujjaimat óvatosan bogózza ki a tincseim közül.
– Időt?! Mégis mire adjak neki időt?! – hisztizek az asztal falapjába.
– Lehet, hogy a kis "akciód" elgondolkodtatta.
Felcsillanó szemekkel kapom fel a fejem, és buta vigyorral nézek a barátomra, akinek a szavai felvillanyoztak.
– Hát persze! – megragadom a vállait, és közelebb húzom magamhoz, hogy biztosan rám
figyeljen. – Tetszett neki ami történt, és kezd rájönni, hogy valójában a pasikhoz vonzódik.
– Nem hiszem, hogy-
– Jongin, te egy zseni vagy!
Repesek a boldogságtól, magamhoz húzom a zseniális barátomat, és szorosan megölelem.

Másnap reggel kínzó fejfájással és sajgó derékkal ébredek, Jongin kanapéján. Megpróbálok felülni, de elvetem az ötletet, és inkább visszafekszek. Lehunyt szemekkel gondolok vissza a tegnap estére, és falba tudnám verni a fejem. Szörnyű ötlet volt piálásba menekülni, mert csak még rosszabb lett minden. Hogy lehettem ilyen hülye?! Teljesen elhittem, hogy Haeun szexuális beállítottsága megváltozhatott attól, hogy rámásztam, és csak most jövök rá, hogy ez mekkora baromság.
Megpillantom a földön heverő telefonom, lenyúlok érte, és azonnal próbálom hívni Haeunt. Egy hatalmas kő esik le a szívemről, mikor meghallom, hogy kicseng. Ülőhelyzetbe tornázom magam, szívem a torkomban dobog, és egy hatalmas sóhaj szakad fel belőlem, amikor meghallom a hangját.
– Szia-
– Hol vagy?! – letámadom.
– Itthon… Miért?
Nem válaszolok, bontom a vonalat, és sietve kelek föl, a nadrágot magamra rángatom. Jongin még alszik, ezért halkan nyitom ki a bejárati ajtót, és lelépek.

Vegyes, kavargó érzelmekkel lépek a lakásba, az ajtót hangosan csapom be magam után. Haeun szobája felé veszem az irányt, de megtorpanok, amikor észre veszem őt a konyhában.
– Neked elment az eszed?!
Kiabálásomra rezzenéstelen arccal néz rám, de nem mond semmit, a konyhapultnak dőlve hagyja, hogy folytassam.
– Miért kapcsoltad ki a telefonod?!
– Yurával voltam, és nem akartam, hogy zavarjanak.
Nyugodtsága láttán felülkerekedik minden más érzelmemen a harag, elönt a méreg.
– Van fogalmad róla, hogy mennyire aggódtam?!
– Nem, nincs – mosolyogva vállat von.
Elfordul tőlem, és kinyitja a hűtőt. Ismét hallom, hogy valami elpattan a fejemben, megindulok, és a csuklóját megragadva fordítom vissza, magam felé.
– Engedj el! – rám förmed.
– Remélem jól érezted magad a barátnődnél, ugyanis engem közben kirúgtak, nem tudtam bejönni a lakásba, és egész éjjel csak sírt a szám, hogy mi lehet veled!
– Kirúgtak? – elkerekedett szemekkel ismétli.
Nem mondok semmit, elengedem a kezét, és hátat fordítva elindulok a szobám felé.
– Komolyan kirúgtak? – utánam jön. – Miért?
Nem figyelek rá, bevonulok a saját kis birodalmamba, és becsukom az ajtót, mielőtt oda is követne. Nem zárom be, szerencsére tisztában van vele, hogy ilyenkor egy kis egyedüllétre van szükségem. A világoskék színű falak látványa azonnal megnyugtat, és az ágyamba vetem magam, a gondolatok pedig rögtön ellepnek.
Nem akartam így letámadni, nem akartam kiabálni vele, de így jött ki rajtam az a rengeteg aggodalom és frusztráció, ami tegnap óta csak gyűlt bennem. Valójában örülök, hogy Haeunnek semmi baja,és fölöslegesen aggódtam érte.
Egy ideig még csukott szemekkel relaxálok, megvárom amíg az idegszálaim abbahagyják a pattogást, majd felkelek az ágyból, és elindulok a fürdő felé, hogy lezuhanyozzak. Épphogy kilépek az ajtómon, Haeun sikítása csapja meg a fülem.
Berohanok a szobájába, ahonnan jött a hang, és rémülten nézek rá. A szekrénye előtt áll, fájdalmas nyöszörgéssel babrál valamit a felsőjén.
– Segíts… – kétségbeesett pillantást vet rám.
Közelebb megyek, felém fordul, és ekkor veszem észre a probléma forrását. A felsőjén van egy kis cipzár, ami a mellei között fekszik, pár centiméteres hosszúságban, és valahogy sikerült becsípnie a bőrét, illetve néhány hajszálat.
– Te szerencsétlen – halkan dorgálom, de arcomról nem tudom elrejteni az apró mosolyt.
Lassan nyúlok felé, és először a hajszálakat próbálom kihúzni, amik egyből elszakadnak.
– Siess, mert rohadtul fáj.
– Jól van, próbálkozom!
Lejjebb akarom húzni a kis fémet, de Haeun felnyög a fájdalomtól, és a gyomrom összeugrik, ahogy meghallom ezt a hangot. Újra megpróbálom, de megint nyög, és a gyomrom még kisebbre zsugorodik, sőt, még a lábaim között is megmozdul valami.
– Maradj csöndben – ráparancsolok.
Beharapja az alsó ajkát, és összeszorított szemekkel, némán tűri a kínokat, ahogy próbálom kiszabadítani. Egyik kezemmel benyúlok a melleihez, a másikkal kívülről fogom a cipzárt, és így sikerül kihúznom a bőrét a fém fogak fogságából. Megkönnyebbülten felsóhajt, és lepillant a mellkasára, amin egy piros folt lett a tortúrától.
– Köszönöm – félénken néz fel rám.
Csak egy aprót biccentek, majd elindulok kifelé, de megfogja a csuklóm, ezzel megállít.
– Miért rúgtak ki?
– A tetkó miatt – felé fordulok, és látom a meglepett tekintetét.
– Az én hibám, ne haragudj…
Elenged, de őszinte megbánást látok az arcán. Tényleg az ő hibája, ő tehet mindenről, de nem tudok haragudni rá. Egy mozdulattal magamhoz húzom, és megölelem. Nem túl magas, de az államat kényelmesen rá tudom támasztani a feje búbjára.
– Sajnálom, hogy kiabáltam veled – a hangom alig hallható, szinte suttogok –, és azt is, hogy tegnap túlságosan nyomulós voltam.
Eltelik néhány néma másodperc, majd érzem, hogy karjai körbe ölelik az oldalam.