17. Fejezet

– Gáz volt – fejezem be a történetet.

– A vigyorodat elnézve szerintem csak át akarsz verni – Jongin arcán tökéletesen látszik, hogy egy szavamat se hiszi el.

– Haeun még meg is jegyezte, hogy Yurának olyan illata van, mint nekem.

– És? – felvont szemöldökkel várja, hogy folytassam.

– Yura bent tartotta a nappaliban, így sikerült észrevétlenül meglépnem… Pedig már majdnem megvolt – húzom a szám.

– Egy csepp bűntudatod sincs, amiért Haeun barátnőjével kavarsz? – ítélkező pillantást vet felém, miközben szájához emeli a sört, és belekortyol.

Egyre biztosabb vagyok benne, hogy Jongin érez valamit Haeun iránt, különben miért lenne velem ilyen ellenséges? Belátom, hogy részben igaza van, hiszen tényleg nem tisztességes az, amit Yurával művelünk.

– Amíg Haeun nem tud róla, addig nincs baj – vállat vonok.

– Hülye hozzáállásod van, hyung. Miből gondolod, hogy nem fog rájönni?

– Fejezd be az észosztást, jó? – förmedek rá.

– Csak megpróbállak felvilágosítani, hogy nem jó, amit teszel. Elvégre Haeun a legjobb barátod, nem?

– Bele vagy zúgva, igaz? Ezért érdekel ennyire? Azt hittem, ennél jobb barátok vagyunk – hadarom.

– Ne legyél már barom.

– Nem vagyok az – sértődötten dőlök hátra a székben.

– De, igen, az vagy. Teljesen kifordultál magadból az utóbbi hetekben, amióta eldöntötted, hogy megfekteted Haeunt. Önző és aljas lettél.

– Önző és aljas?! – a kelleténél hangosabban ismétlem, amitől a egész Wolfhound elcsendesedik egy pillanatra.

Nem mondok semmit, lenéző tekintettel figyelem Jongint, majd felkelek a székemről, és a támlájáról felveszem a bőrdzsekim.

– Most hova mész?

Nem válaszolok, ott hagyom minden szó nélkül. Mekkora seggfej! Osztja nekem az észt, és még én vagyok az önző meg aljas…

Puffogva lépek be a lakásba, kabátomat felakasztom a fogasra, de lecsúszik róla, és a földre esik. Elrúgom az útból, majd a cipőimet is lerugdalom magamról.

– Önző és aljas – morgom, miközben a szobámba vonulok.

Bevágom magam mögött az ajtót, és az ágy szélére ülök, térdeimre könyökölve megdörzsölöm az arcom. Hallom, hogy az idegszálaim sorozatosan pattognak, majd felfigyelek az ajtó nyitódására. Haeun megszeppenve jön be, némi aggodalommal a szemeiben.

– Mi a baj? – leül mellém, arcomat fürkészi.

– Semmi.

– Ki az önző és aljas?

Kezeim maguktól szorulnak ökölbe, amit Ő előbb észrevesz, kerek szemekkel nézi. Megrázom őket, hogy izmaim elernyedjenek, és nagy sóhajjal próbálok lenyugodni.

– Jongin szerint én vagyok – motyogom.

– Miért mondana ilyet?

– Mert – hirtelen elhallgatok, hiszen most majdnem elszóltam magam.

Haeun türelmesen vár, amíg én megpróbálok kitalálni egy hihető történetet. Elmondanám neki az igazat, de nem tudom, hogy mit reagálna, kockáztatni pedig nem akarok.

– Csak összekaptunk kicsit, ez minden – hanyagul vállat vonok remélve, hogy nem feszegeti tovább a témát.

– Látom, nem akarsz róla beszélni – együtt érzőn mosolyog.

– Szerinted is önző és aljas lettem? – szemeibe nézek, láthatóan nem érti, miért kérdezem ezt tőle.

– Miért lennél az? Jongin biztos nem akart ilyet mondani, lehet csak rossz napja van – biztató mosolya megnyugtat. – Na, gyere ide.

Kezeit felém nyújtja, és egy szoros ölelésre magához húz. Karjaimat átfonom körülötte, és ekkor döbbenek csak rá, hogy Jongin szavai nem voltak teljesen alaptalanok. Ezt tényleg nem tehetem meg Haeunnel, és talán jobb lesz, ha a tudtára adom, mit akar tőlem Yura. Ezzel talán magamat is bajba sodornám, de Haeun megérdemli, hogy tudja az igazságot. Összeszedem a gondolataim, hogy finoman fogalmazva mondjam el neki a dolgot, de ő előbb megszólal.

– Nem is mondod, hogy ment a beszélgetés?

Kibontakozok az ölelésből, kíváncsi tekintetét nézem.

– Milyen beszélgetés?

– Pink Flamingo a cég neve? Elvállaltad?

– Nem, még nem.

– Miért? – próbálja leplezni, de én látom, hogy örül ennek.

– Kértem egy hét gondolkodási időt, mert nem tudom, hogy mit akarok.

És eddigre el is fogyott minden bátorságom, hogy elmondjam neki az igazságot.

Az estét szokásos módon a nappaliban ülve töltjük, valami idióta filmet nézve, amiben egy csapat egyetemistát üldöz egy gyilkos, aki szögekkel öl. Mekkora hülyeség. Az elején még nevettünk rajta Haeunnel, de a közepe felé ő már el is aludt. Megszokott módon ő foglalja el az egész kanapét, feje pedig az ölemben lévő párnán pihen. A kezemben tartott sojus üvegből kiiszom az utolsó cseppet, közben meghallom, hogy Haeun telefonja csörög. Tudom, hogy Yura hívását várta, ezért óvatosan kiveszem a kezéből és felveszem, mielőtt felébredne.

– Szia – kevésbé barátságos hangon szólok bele.

– Ó, Taemin oppa! Haeun?

– Alszik.

– Szexeltetek már? – sejtelmes, kissé gunyoros hangja van.

– Nem.

– Helyes, tartogasd nekem az energiádat.

– Figyelj, Yura… Nekem ez nem fog menni.

– Tessék?

– Nem akarok rosszat senkinek, ezért nem fog megtörténni, amire vársz – burkoltan beszélek, hogy Haeun ne értse miről van szó, ha esetleg ébren van. – Örülj neki, hogy titokban tartom.

– Én is sokat gondolkoztam ezen, és azt hiszem, igazad van.

Fellélegzem, ez könnyebben ment, mint vártam. Elfelejtjük az egészet, és megy minden tovább, nem lesz itt semmi gond. Már csak egy dolog van vissza, hogy mindent elsimítsak. Bocsánatot kell kérnem Jongintól.

Engem is a kanapén nyom el az álom, ülőhelyzetben, Haun fejével az ölemben. Fogalmam sincs, mennyi lehet az idő, amikor mocorgásra ébredek. A tévé még mindig megy, és nagyjából bevilágítja a nappalit, így látom ahogy Haeun felül.

– Elaludtunk… – álmos hanggal dörzsölgeti a szemét.

Nyújtózkodok egyet, majd magamhoz ölelem, és visszacsukódnak a szemhéjaim. A hajának kókusz illata van, tincsei közé fúrom az orromat, és mélyeket szippantok a kellemes illatból.

– Mit csinálsz? – értetlenül kérdezi.

– Imádom ezt a kókusz illatot.

– Neked meg pia szagod van – kuncogva markolja meg a pólómnak azt a részét, ahol véletlenül leöntöttem magam sojuval.

– Éhes vagyok.

– Én meg álmos.

– Csinálj nekem valami kaját.

– Csinálj magadnak, én aludni akarok.

Az értelmes beszélgetés után mégis mindketten a konyhában kötünk ki, hajnali fél kettőkor. Én az asztalnál ülök, a fejemet meg kell támasztanom a kezemmel, hogy ne fejeljem le a falapot az álmosságtól. Nehezen tartom nyitva a szemeimet, de sokat segít a látvány, hogy Haeun a köntösében tesz-vesz. A fenekét takarja a puha anyag, így most be kell érnem a lábaival, amiket fedetlenül hagy. Ismerős gondolatok vesznek körbe, és igyekszem őket elhessegetni. Egy teljes napja nem mondtam neki semmilyen szexre utaló megjegyzést, pedig nincs olyan perc, hogy ne gondolnék erre. Elvesztem a tanácstalanságban, és tényleg nem tudom már, hogy mit akarok. Vagyis azt tudom, hogy mit akarok, de ha figyelembe kell vennem mások érzéseit, akkor nem tehetem meg azt, amit akarok. Még hajnalban is milyen komplikált tudok lenni. Jongin nem véletlenül mondta azokat, amiket mondott.

„Ki tudja, hogy mi fog kisülni a ti kis egyezségetekből”

„Megszeret vagy megutál, és egyik se fog jót tenni a barátságotoknak”.

Talán az lenne a legjobb, ha egyenes lennék Haeunnel, és őszintén elmondanám neki, hogy mi zajlik le bennem. Frusztráltan felsóhajtok, és a fejemhez kapok.

– Beléd meg mi ütött? – Haeun meglepett hangját hallom.

Itt az őszinteség ideje. Most vagy soha.

– Le akarok feküdni veled, de nem tudom mi sülne ki belőle, ezért mégse akarom megtenni – hadarom, hogy minél előbb túlessek rajta.

Nem merek Haeunre nézni, nem akarom látni a reakcióját. Meglepődött? Nagy szemekkel néz most rám, vagy undorodva? Esetleg vigyorog? Miért nem mond semmit?