19. Fejezet

– Haeun, beszéljük meg…

Sajog az arcom, talán piros is lett a pofontól, de férfi mivoltom nem engedi, hogy Haeun előtt megdörzsöljem, hátha attól enyhülne a fájdalom.

– Ezen nincs mit megbeszélni, takarodj ki a szobámból!

– Hallgass meg, én-

– Takarodj! – hisztérikusan csattan, és lökdösni kezd az ajtó felé.

Próbálok hatni rá, de a szavak nem segítenek, aztán már csak azt veszem észre, hogy az ajtó becsapódik mögöttem. Kiszűrődik a sírás hangja, amitől a szívem összeszorul, de teljes képtelenség, hogy Haeunt meg tudom vigasztalni valamivel. Azt mondta undorodik tőlem, ez még mindig visszhangzik a fejemben. Teljesen jogos, hiszen tényleg lefeküdtünk volna Yurával, ha ő nem toppan be váratlanul, most pedig meg kell ennem, amit főztem magamnak. Mindent elszúrtam, és az se tud vigasztalni, hogy sikerült megfektetnem Haeunt. Ha tudom, hogy ez az ára, akkor inkább nem tettem volna meg.

Frusztrált sóhajjal megyek be a szobámba, és azonnal a telefonomért nyúlok, hogy felhívjam Jongint.

– Mi a helyzet, hyung?

Jókedvűen veszi fel. A köcsög azt hiszi nem tudom, hogy ő köpött be, de akkor legyen, úgy teszek, mintha semmi nem történt volna.

– Este összefutunk?

– Wolfhound?

– Ja.

– Persze, de… valami baj van?

– Nem, dehogy, ugyan már, mi baj lenne? – hadarom egyetlen szóként.

– Jól van, csak kérdeztem – hangján érzem a gyanakvást.

– Kilenc órakor ott.

Azzal le is teszem, és az ágyra dobom a telefont. Nem hiszem el, hogy egyszerre vesztem el a két legjobb barátomat. Az egyik hátba szúr, a másik pedig miatta utál.

Kimegyek a szobából, ugyan ebben a pillanatban lép Haeun is a folyosóra szipogva, egy bőröndöt húzva maga után. Rám se néz, nagy léptekkel megy az ajtó felé.

– Hé, te meg mit csinálsz? – mintha félelem lenne a hangomban, magam se értem miért. – Haeun!

Kiabálásomra megfordul, de csak egy rosszalló pillantást vet felém, majd elkezdi kinyitni a zárat.

– Ne csináld ezt, hallod?! – sietve mellé állok, s megfogom a kulcsot tartó kezét.

– Hagyj békén! Nem tudok és nem is akarok egy levegőt szívni veled!

– Ez már kicsit túlzás, nem gondolod?

– Az nem volt túlzás, amit te csináltál? – megpróbálja elhúzni a kezét, de nem engedem neki.

– Nem dugtam meg Yurát!

– Hazudsz!

– Jobban hiszel Jonginnak, mint a legjobb barátodnak?!

Ezúttal nem kiabál vissza, már nem is rángatja a kezét, csak arcomat nézi kisírt szemeivel.

– Ebben a pillanatban árultad el magad – alig érthetően motyogja.

– Mi?

– Egy szóval se említettem, hogy Jongintól tudom… – ó, a rohadt kurva életbe! Nem lehetek ekkora barom! Szólásra nyitom a számat, de egyből elhallgattat. – Már semmi értelme magyarázkodnod.

Kifejezéstelen arcom kővé dermed, lassan engedem el Haeun kezét, és hagyom, hogy kinyissa az ajtót. Már semmit se merek mondani, mert csak tovább vágnám magam alatt a fát. A bőrönd kerekei is átérnek a küszöb túloldalára, amikor eljut az agyamig, hogy Haeun tényleg itt fog hagyni.

– És most mégis kihez mész? – halkan szólok utána, mint aki beletörődött a sorsába.

– Nekem vannak barátaim, akikre számíthatok. Nem úgy, mint neked…

Ez a mondata jobban fájt, mint az a pofon. Rám se néz, de én végig figyelem, miközben a liftre vár. A szerkezet a szokottnál hamarabb felér, és elkapom Haeun pillantását, amit a liftbe lépéskor rám ejt. Elment.

Visszalépek a lakásba, és halkan csukom be magam mögött az ajtót.

Nagy léptekkel közelítem meg a Wolfhoundot, majd minden habozás nélkül berontok. Szinte az egész hely tele van vendégekkel, és minden szempár rám szegeződik a hangos belépőre, de egyáltalán nem foglalkozom velük. Céltudatosan, nagy lendülettel megyek Jonging felé, aki a szokásos helyünkön ülve, rémült tekintettel figyel.

– Hyung, mi van veled?

Válaszként megragadom a pólóját a mellkasa környékén, és meghúzom, hogy felálljon. Ideje sincs erre reagálni, szabad kezemet ökölbe szorítva az arca felé lendítem. Az ütés pillanatában morajlani kezd a többi ember, s Jongin ellök magától.

– Mi a franc bajod van?! – öklöm helyére teszi a kezét.

Szavak helyett ismét cselekedek, de ezúttal nem hagyja magát. Átkarol, hogy megpróbáljon levinni a földre, és birkózássá alakul az egész.

– Elég legyen! – közeledik egy határozott férfihang. – Fejezzék be!

Látva, hogy nem használ a figyelmeztetése megragad mindkettőnket, könnyedén szétválaszt minket, és terelni kezd a kijárat felé.

– Mi ütött beléd?! – förmed rám Jongin.

– Ne játszd az ártatlant!

– Miért, mit tettem?!

Ismét elborul az agyam, és a mögöttünk lévő, nagy testű férfit figyelmen kívül hagyva ismét nekirontok Jonginnak. Az ütközés pillanatában érzem, hogy elveszíti az egyensúlyát, de ekkor megint megragadja egy kéz a hátamon a ruhát, és erőteljesen meglök.

– Rendezzék el kint a nézeteltérést!

A nagy hangú férfi ismét lök egyet mindkettőnkön, aminek köszönhetően együtt esünk ki a hátsó kijárat ajtaján, a „szerencsémnek” köszönhetően pedig alulra kerülök. Jongin elég hamar összeszedi magát ahhoz, hogy lábaival lefogja a kezeim, s homlokomra támaszkodva megakadályozza minden próbálkozásomat a felkeléshez.

– Ok nélkül támadtál le, seggfej! – kiabálja.

– Haeun miattad elment!

– Mi van?

– Fogta a cuccait, és elment, mert te hazudtál neki!

– Mi? Mostanában nem is beszéltem vele…

– Ne próbálj meg átverni, tudom, hogy te mondtad neki, hogy megdugtam Yurát.

– Tessék?! Én semmi ilyet nem mondtam neki.

Akármennyire is fáj bevallanom, de az arcán lévő őszinteséget látva elhiszem neki, hogy nem ő volt. Tényleg nem lehetek ekkora barom…

Csak egy apró, szinte láthatatlan bólintással jelzem, hogy hiszek neki, és ezt látva leszáll rólam, majd kezét kinyújtva fel is segít a földről.

Kínos csend van köztünk, miközben a Han folyó partján sétálunk. Nem ártott már a fejemnek egy szellőztetés, de ez után a szörnyű nap után pláne. Zsebre tett kezeim görcsösen szorulnak ökölbe, és annyi mondanivalóm lenne Jonginnak, valamiért mégse tudok megszólalni.

– Tehát…? – ő töri meg a csendet. – Elárulod, mi történt?

Szemem sarkából felé pillantok, majd kiengedek egy sóhajt, és elkezdem mesélni a mai nap történéseit, kihagyva azt az apró részletet, hogy szexeltem Haeunnel. Időközben rádöbbenek, hogy javíthatatlan a helyzet, ráadásul csak tovább rontom magamnak. Szerencsére Jongin tényleg igaz barát, és megértő azután is, hogy nekiestem.

– Miért gondoltad azt, hogy én mondtam neki? – gúnyt érzek a hangjában, de teljesen jogosnak is tartom.

– Mert csak neked mondtam el, hogy mi történt köztem és Yura között.

– Mi van, ha ő maga árult be titeket?

– Miért tenne ilyet?

– Ki tudja…? – tanácstalanul vállat von.

A következő percek ismét kínos hallgatásban teltek el, és én egyre rosszabbul éreztem magam, ezért félre tettem a büszkeségem, megálltam, s a barátom felé fordultam, mire ő is megállt.

– Figyelj… Öhm… Nagyon sajnálom, hogy megütöttelek – nem mond semmit, ezért magyarázkodni kezdek. – Valójában csak magamra haragszom, amiért ennyire elrontottam mindent, amikor a dolgok jól alakultak…

– Megbocsátok, csak legközelebb ne rajtam töltsd ki a dühöd.

Mosolyogva, egy öleléssel fixálja a dolgot, és Jongint ismerve tovább is lép a dolgon. Viszont nem fogom ennyiben hagyni a témát, más pedig nem jöhet szóba csak Yura. De miért köpte volna be saját magát is?

Rossz érzés fog el, amint belépek a lakásba. Szeretném, hogy Haeun a kanapén üljön, és megkérdezze merre jártam, de ez talán már csak egy szép emlék marad. Szeretném, ha megbékélne, de a helyében én se bocsátanék meg magamnak. Összetörtem a szívét, ezért megérdemlem a legnagyobb büntetést, ami Haeun utálata. A barátságunk évei alatt rengetegszer belegondoltam, hogy bármit elviselek, csak az ő gyűlöletét nem. Nem érdekel, mi az ára, de valahogy helyre kell hoznom a dolgot.

Viszont előbb…

Holnap ráérsz? – elküldöm az üzenetet Yurának.

„Neked bármikor elérhető vagyok.”

… máson fogom kitölteni a dühömet.