21. Fejezet

Kereken huszonnégy óra telt el az óta, hogy Haeun elment. Abban a huszonnégy órában csak feküdtem a kanapén vagy az ágyamban, és céltalanul mászkáltam a lakásban, minden egyes óra elteltével arra gondoltam, hogy mennyi ideje maradtam egymagam. A szervezetem nem szokott hozzá, hogy egy teljes éjszakát ébren töltsek, de sehogy se tudtam elaludni. Most is csak azon jár az eszem, hogy vajon helyesen cselekedtem? Megérte, hogy bosszút álltam Yurán? Semmivel se érzem tőle jobban magam, a lelkiismeretem teljesen éber, és folyamatosan csak erősödik bennem. Térden csúszva kellett volna könyörögnöm Haeunnek, hogy ne hagyjon itt, erre még az orra alá is dörgöltem, hogy megkaptam tőle, amit akartam. Hazugság volt, mert ha visszamehetnék az időben, akkor mindent másképp csinálnék, a barátságunk érdekében arról is lemondanék, hogy szexeljünk. Utólag mindig okosabb az ember, ezért már nem tudok mást csinálni, hagyom, hogy felemésszen a bűntudat. Nem tudom kiverni a fejemből Haeun könnyes szemeit, amiken látszott, hogy sikerült darabokra szaggatnom a szívét. Még sose láttam ennyire kiborulni a több éve tartó barátságunk ideje alatt. Mindig erősnek és sebezhetetlennek mutatta magát, de ezúttal láttam a megtört, keserves tekintetét is. Ráadásul én okoztam neki a fájdalmat, ami elviselhetetlenebbé tesz mindent. Az ágyban fekve kezembe veszem a telefonom, ami szerint délután három óra múlott pár perccel. Megnyitom a híváslistát, és ismét felsorakoznak előttem a sikertelen hívások. Próbáltam elérni Haeunt, de nem vette fel, és egy idő után ki is kapcsolta a mobilját. Reménykedve megkísérlek egy újabb hívást, de most is csak éles sípolást hallok. Feszülten fújtatva dobom el a telefont, ami hangos koppanással csattan a földre, a hangokból ítélve több darabra esik szét. Hátamra fordulok, és tenyereimbe temetem az arcom. Lehunyt szemhéjaim alatt felidézem magamban az emléket, ami konyhában történt azon a hajnalon. Annyira váratlan és álomszerű volt az egész, mégis csak őszintének kellett lennem ahhoz, hogy megtörténjen. Jonginnak igaza volt abban, hogy meg fognak változni a dolgok, lehet, hogy Haeun nem vette volna annyira a szívére a dolgot, ha előző éjjel nem szexelünk. De az egész nem történt volna meg, ha nem jön a képbe Yura. Miről beszélek? Nem foghatom rá a dolgokat, mivel én voltam akkora barom, hogy belementem a hülye kis játékába; simán visszautasíthattam volna, de mégse tettem. Ez az egész annyira elbaszott. Mindkét kezemmel a hajamba túrok, szemeimet kinyitom, és tekintetem a plafonra szegeződik. Valamit kezdenem kell magammal, különben még tényleg felemésztem magam a szó szoros értelmében.

Felkelek az ágyról, a telefonomat és a kiesett akkumulátort félre lököm a lábammal, majd a fürdőbe megyek. Megszokásból becsukom az ajtót, pedig senki nem láthatna meg, majd a csap elé lépve elszörnyülködöm. Nem a lepukkant látványomon, hanem azon, hogy a polcról hiányoznak Haeun cuccai. A fogkefém egyedül árválkodik a pohárban, ahogy a törölközőm is egymagában lóg az akasztón. Szemeimmel kikerülöm a tükröt, hogy még véletlenül se lássam meg magam, nem akarom látni, hogy mennyire szörnyen festek. Lehúzom a pizsamanadrágom, beállok a zuhany alá, és megnyitom a csapot. Minden egyes izmom megfeszül, amikor rám zúdulnak a jéghideg vízcseppek, annyira libabőrös vagyok tőlük, hogy szinte fáj, és ordítani tudnék a kellemetlen érzéstől, de csendben, lehunyt szemhéjakkal elviselem. Megmosom az arcom, amitől azonnal éber leszek, majd a fejemet előre hajtom, tenyereimmel neki támaszkodom a csempének, és csak tűröm a hideg zuhanyt. Megszűntek a gondolataim, mintha ollóval vágták volna el őket, egyetlen kérdés maradt bennem: Mit tegyek? Vissza akarom kapni Haeunt, semmissé akarom tenni a dolgokat, hogy minden olyan legyen, mint régen. Tisztában vagyok vele, hogy ez nem lesz könnyű, elég rosszak a kilátásaim, és ide már az őszinteség se lenne elég. Valami nagy csodának kell történnie, hogy Haeun újra szóba álljon velem, és rengeteg időbe telne újra elnyernem a bizalmát. Fáj visszagondolni a szavaira, amikor igazat adott Jonginnak abban, hogy egy önző, aljas dög vagyok.

Arra eszmélek fel, hogy az egész testem remeg, a hideg víztől teljesen átfagytam, ezért eltekertem a csapot, hogy melegebb legyen. Felemelem a fejem, hogy ne érjék a vízcseppek, és kezeimmel megtörlöm az arcom, mielőtt kinyitnám a szemeim. Várok még pár másodpercet, majd elzárom a vizet, és kilépek a járólapra. Kétségtelenül hasznos volt a hideg zuhany, már képes vagyok tisztábban gondolkozni, és valamennyivel nyugodtabbnak érzem magam. Szárítkozni kezdek, ekkor megszólal a csengő. Azonnal Haeunre gondolok, hogy visszajött, a törölközőt sietősen a derekam köré tekerem, és kirontok a fürdőből. Kinyitom az ajtót, rögtön csalódottság fut át rajtam, de a helyét azonnal átveszi az értetlenség. Két egyenruhás rendőrrel találom szembe magam, egy jó húsban lévő idősebb férfivel és egy hasonló kaliberű nővel. Bele se gondolok, hogy vizesen, egy szál törölközőben állok előttük, jobban érdekel az, hogy mit keresnek itt.

– Lee Taemin? – mély hangon szólal meg a férfi, egy lapról felolvasva a nevem.

– Én vagyok…

– Feltennénk pár kérdést.

– Miért?

– Mindent meg fog tudni.

Beengedem őket, és az értetlen tekintetemet nem tudom eltüntetni. Ötletem sincs, hogy mit keresnek itt, beinvitálom őket a konyhába, és becsukom a bejárati ajtót.

– Előtte nyugodtan felöltözhet – hivatalos hangon, de rákvörös arccal közli a nő.

A szobámba sietek, a még nedves bőrömre felhúzom a ruháimat, és a hajamat is csak nagyjából törlöm meg. Ha tudnám, hogy tettem valamit, akkor nem aggasztana ennyire a rendőrök jelenléte, de így, hogy fogalmam sincs semmiről teljesen kétségbe vagyok esve, hogy esetleg Haeunnel történt valami. Megpróbálom magamra erőltetni a kifejezéstelen tekintetet, és visszamegyek a konyhába, ahol a két egyenruhás vár rám.

– Megtudhatnám, miről van szó? – leülök velük szembe az asztalhoz.

– Hol volt tegnap előtt este tíz és hajnali három óra között?

– Itthon…

– Egyedül tartózkodott a lakásban?

Kezdem úgy érezni magam, mint akit gyilkossággal vádolnak. Nem tudom, hogy mi a szar folyik itt, de ez már tényleg hihetetlen, hogy egyik rossz esemény követi a másikat.

– Ezt mégis mire véljem? – cinikusan elmosolyodom. – Megöltem valakit?

– Ilyet senki nem állított, és szerintem ez nem a viccelődés ideje – próbált moderálni a férfi, amitől ismét kezdtem elveszteni a kontrollt magam felett.

– Akkor mondják el végre, hogy mi van.

– Előtte legyen szíves válaszolni pár kérdésre – tiszteletlenségemet figyelmen kívül hagyva, továbbra is normális hangon beszél velem a férfi, a nő pedig csak figyel.

– Egyedül tartózkodott a lakásban?

– Igen.

– És mit csinált?

– Aludtam – kínomban nevetek, nem tudom visszatartani. – Arra nem kíváncsiak, hogy mikor tartózkodtam utoljára az illemhelyen?

Válaszként szúrós pillantást kaptam mindkettőjüktől, és egy pillanatra csend telepedett a helyiségre, felvont szemöldökkel vártam, hogy végre mondjanak valamit. A férfi nagy levegőt vett, majd megköszörülte a torkát, mielőtt megszólalt volna.

– Én nem lennék ennyire tiszteletlen a helyében, ugyanis tegnap érkezett egy bejelentés, miszerint Ön nemi erőszakos bűncselekményt követett el.

– Hogy mit?! – döbbenten ismétlem annak ellenére, hogy tisztán értettem minden szót.

Meglepettségemen elmosolyodik a férfi, kárörvendő tekintettel néz rám, mint akinek épp sikerélménye van.

– Gondolja át újra a válaszait. Biztos, hogy egyedül tartózkodott a lakásban és aludt? Nem lehet, hogy itt volt egy nő, akit megerőszakolt esetleg? – a hangjából ítélve nem számít, hogy mit mondok, szíve szerint most azonnal bevágna egy kis cellába.

– Tényleg volt itt-

– Na, látja. Menni fog ez, csak kicsit gondolkodni kell.

– De semmi olyan nem történt, ami nemi erőszaknak számítana – gúnyolódására összevont szemöldökkel reagálok.

– Közösültek?

– Igen.

– A hölgy esetleg nem került olyan állapotba Ön által, hogy védekezésre képtelen lett?

– Nem.

Kérdések sora következett, a férfi rákérdezett mindenre, ami előfordulhat egy nemi erőszaknál, a nő pedig jegyzetelt közben. A gondolataim megint kavarogni kezdtek, és összegabalyodtak egymásban. Yura miért állította azt, hogy megerőszakoltam? Bosszúból rám küldte a hatóságokat, hogy egy börtönben rohadjak meg? Miért zúdul minden szarság hirtelen a nyakamba? Kész őrület, ami az utóbbi három napban történt, és még ki tudja, mi lesz. Őszintén megválaszoltam minden kérdést, de valamiért mégis úgy éreztem magam, mint aki rosszat tett, és bűnhődnie kell érte.

– Mivel nem tett beismerő vallomást, ezért nincs konkrét bizonyíték, hogy a bűncselekmény tényleg megtörtént, és egyelőre eljárást se indítunk – ecsetelte a férfi, miközben felállt. – Köszönjük, hogy szánt ránk időt.

Semmi kedvem jópofizni, ezért csak egy szájhúzással reagálok. Kikísérem őket, alig várva, hogy lelépjenek, és békén hagyjanak végre a sok idióta kérdés után.

– Később jelentkezünk, ha lehet ne hagyja az országot – apró mosollyal, szinte észrevétlenül nyúl az oldalán lógó bilincshez, de elég feltűnően ahhoz, hogy lássam.

Értem a célzást, szándékosan egy feltűnően hamis mosolyt intézek az alak felé, majd be is csukom az ajtót. Várom, hogy fellélegezzek, de ez nem történik meg. Megemelem a tenyereim, és már látom is, amit eddig csak éreztem. Irdatlanul remegek, kétségbe vagyok esve, és teljesen tanácstalan vagyok. Mi van, ha rosszul jövök ki az egészből, és éveket kell ülnöm egy olyan dolog miatt, amit meg se tettem? Mi a francot csináljak?