Kereken
huszonnégy óra telt el az óta, hogy Haeun elment. Abban a
huszonnégy órában csak feküdtem a kanapén vagy az ágyamban, és
céltalanul mászkáltam a lakásban, minden egyes óra
elteltével arra gondoltam, hogy mennyi ideje maradtam egymagam. A
szervezetem nem szokott hozzá, hogy egy teljes éjszakát ébren
töltsek, de sehogy se tudtam elaludni. Most is csak azon jár az
eszem, hogy vajon helyesen cselekedtem? Megérte, hogy bosszút
álltam Yurán? Semmivel se érzem tőle jobban magam, a
lelkiismeretem teljesen éber, és folyamatosan csak erősödik
bennem. Térden
csúszva kellett volna könyörögnöm Haeunnek, hogy ne hagyjon itt,
erre még az orra alá is dörgöltem, hogy megkaptam tőle, amit
akartam. Hazugság
volt, mert ha visszamehetnék az időben,
akkor mindent másképp csinálnék, a barátságunk érdekében arról is lemondanék, hogy szexeljünk. Utólag mindig okosabb az ember, ezért
már nem tudok mást csinálni, hagyom, hogy felemésszen a bűntudat.
Nem
tudom kiverni a fejemből Haeun könnyes szemeit, amiken látszott,
hogy sikerült darabokra szaggatnom a szívét. Még sose láttam
ennyire kiborulni a több éve tartó barátságunk ideje alatt.
Mindig erősnek és sebezhetetlennek mutatta magát, de ezúttal
láttam a megtört, keserves tekintetét is. Ráadásul én okoztam
neki a fájdalmat, ami elviselhetetlenebbé tesz mindent. Az ágyban
fekve kezembe
veszem a telefonom, ami szerint délután három óra múlott pár
perccel. Megnyitom
a híváslistát, és ismét felsorakoznak előttem a sikertelen
hívások. Próbáltam elérni Haeunt, de nem vette fel, és egy idő
után ki is kapcsolta a mobilját. Reménykedve megkísérlek egy
újabb hívást, de most is csak éles sípolást hallok. Feszülten
fújtatva dobom el a telefont, ami hangos koppanással csattan a
földre, a hangokból ítélve több darabra esik szét. Hátamra
fordulok, és tenyereimbe temetem az arcom. Lehunyt szemhéjaim alatt
felidézem magamban az emléket, ami konyhában történt azon a
hajnalon. Annyira váratlan
és álomszerű
volt az egész, mégis
csak
őszintének kellett lennem ahhoz, hogy megtörténjen. Jonginnak
igaza volt abban, hogy meg fognak változni a dolgok, lehet, hogy
Haeun nem vette volna annyira a szívére a dolgot, ha előző éjjel
nem szexelünk. De az egész nem történt volna meg, ha nem jön a
képbe Yura. Miről
beszélek?
Nem
foghatom rá a dolgokat, mivel én voltam akkora barom, hogy
belementem a hülye kis játékába; simán visszautasíthattam
volna, de mégse tettem. Ez
az
egész annyira elbaszott. Mindkét
kezemmel a hajamba túrok, szemeimet kinyitom, és tekintetem a
plafonra szegeződik. Valamit
kezdenem kell magammal, különben még tényleg felemésztem magam a
szó szoros értelmében.
Felkelek
az ágyról, a
telefonomat és a kiesett akkumulátort félre lököm a lábammal,
majd a fürdőbe megyek. Megszokásból becsukom az ajtót, pedig
senki nem láthatna meg, majd a csap elé lépve elszörnyülködöm.
Nem a lepukkant látványomon, hanem azon, hogy a polcról hiányoznak Haeun cuccai. A fogkefém egyedül árválkodik
a pohárban, ahogy a törölközőm is egymagában lóg az akasztón.
Szemeimmel
kikerülöm a tükröt, hogy még véletlenül se lássam meg magam,
nem akarom látni, hogy mennyire szörnyen festek. Lehúzom a
pizsamanadrágom, beállok
a zuhany alá, és megnyitom a csapot. Minden egyes izmom megfeszül,
amikor rám zúdulnak a jéghideg vízcseppek, annyira libabőrös
vagyok tőlük, hogy szinte fáj, és ordítani tudnék a kellemetlen
érzéstől, de csendben, lehunyt szemhéjakkal elviselem.
Megmosom
az arcom, amitől azonnal éber leszek, majd a fejemet előre hajtom,
tenyereimmel neki támaszkodom a csempének, és csak tűröm a hideg
zuhanyt. Megszűntek
a gondolataim, mintha ollóval vágták volna el őket, egyetlen
kérdés maradt bennem: Mit
tegyek? Vissza
akarom kapni Haeunt, semmissé akarom tenni a dolgokat, hogy minden
olyan legyen, mint régen. Tisztában
vagyok vele, hogy ez nem lesz könnyű, elég rosszak a kilátásaim,
és ide már az őszinteség se lenne elég. Valami nagy csodának
kell történnie, hogy Haeun újra szóba álljon velem, és rengeteg
időbe telne újra elnyernem a bizalmát. Fáj
visszagondolni a szavaira, amikor igazat adott Jonginnak abban, hogy
egy önző, aljas dög vagyok.
Arra
eszmélek fel, hogy az egész testem remeg, a hideg víztől teljesen
átfagytam, ezért eltekertem a csapot, hogy melegebb legyen.
Felemelem
a fejem, hogy ne érjék a vízcseppek, és kezeimmel megtörlöm az
arcom, mielőtt kinyitnám a szemeim. Várok még pár másodpercet,
majd
elzárom a vizet, és
kilépek a járólapra. Kétségtelenül
hasznos volt a hideg zuhany, már képes vagyok tisztábban
gondolkozni, és valamennyivel nyugodtabbnak érzem magam.
Szárítkozni
kezdek, ekkor megszólal a csengő. Azonnal Haeunre gondolok, hogy
visszajött, a törölközőt sietősen a derekam köré tekerem, és
kirontok a fürdőből. Kinyitom
az ajtót, rögtön csalódottság fut át rajtam, de a helyét
azonnal átveszi az értetlenség. Két egyenruhás rendőrrel
találom szembe magam, egy jó húsban lévő idősebb férfivel és
egy hasonló kaliberű nővel. Bele
se gondolok, hogy vizesen, egy szál törölközőben állok előttük,
jobban érdekel az, hogy mit keresnek itt.
– Lee
Taemin? – mély hangon szólal meg a férfi, egy lapról felolvasva
a nevem.
– Én
vagyok…
– Feltennénk
pár kérdést.
– Miért?
– Mindent
meg fog tudni.
Beengedem
őket, és az értetlen tekintetemet nem tudom eltüntetni. Ötletem
sincs, hogy mit keresnek itt, beinvitálom őket a konyhába, és
becsukom a
bejárati
ajtót.
– Előtte
nyugodtan felöltözhet – hivatalos hangon, de rákvörös arccal
közli a nő.
A
szobámba sietek, a még nedves bőrömre felhúzom a ruháimat, és
a hajamat is csak nagyjából törlöm meg. Ha
tudnám, hogy tettem valamit, akkor nem aggasztana ennyire a rendőrök
jelenléte, de így, hogy fogalmam sincs semmiről teljesen
kétségbe vagyok esve, hogy esetleg Haeunnel történt valami.
Megpróbálom magamra erőltetni a kifejezéstelen tekintetet, és
visszamegyek a konyhába, ahol a két egyenruhás vár rám.
– Megtudhatnám,
miről van szó? – leülök velük szembe az asztalhoz.
– Hol
volt tegnap előtt este tíz és hajnali három óra között?
– Itthon…
– Egyedül
tartózkodott a lakásban?
Kezdem
úgy érezni magam, mint akit gyilkossággal vádolnak. Nem tudom,
hogy mi a szar folyik itt, de ez már tényleg hihetetlen, hogy egyik
rossz esemény követi a másikat.
– Ezt
mégis mire véljem? – cinikusan elmosolyodom. – Megöltem
valakit?
– Ilyet
senki nem állított, és szerintem ez nem a viccelődés ideje –
próbált moderálni a férfi, amitől ismét kezdtem elveszteni a
kontrollt magam felett.
– Akkor
mondják el végre, hogy mi van.
– Előtte
legyen szíves válaszolni pár kérdésre – tiszteletlenségemet
figyelmen kívül hagyva, továbbra is normális hangon beszél velem
a férfi, a nő pedig csak figyel.
– Egyedül
tartózkodott a lakásban?
– Igen.
– És
mit csinált?
– Aludtam
– kínomban nevetek, nem tudom visszatartani. – Arra nem
kíváncsiak, hogy mikor tartózkodtam utoljára
az
illemhelyen?
Válaszként
szúrós pillantást kaptam mindkettőjüktől, és egy pillanatra
csend telepedett a helyiségre, felvont szemöldökkel vártam, hogy
végre mondjanak valamit. A férfi nagy levegőt vett, majd
megköszörülte a torkát, mielőtt megszólalt volna.
– Én
nem lennék ennyire tiszteletlen a helyében, ugyanis tegnap
érkezett egy bejelentés, miszerint Ön
nemi erőszakos bűncselekményt követett el.
– Hogy
mit?! – döbbenten ismétlem annak
ellenére, hogy tisztán értettem minden szót.
Meglepettségemen
elmosolyodik a férfi, kárörvendő tekintettel néz rám, mint
akinek épp sikerélménye van.
– Gondolja
át újra a válaszait. Biztos,
hogy egyedül tartózkodott a lakásban és aludt? Nem lehet, hogy
itt volt egy nő, akit megerőszakolt esetleg? – a hangjából
ítélve nem számít, hogy mit mondok, szíve szerint most azonnal
bevágna egy kis cellába.
– Tényleg
volt itt-
– Na,
látja. Menni fog ez, csak kicsit gondolkodni kell.
– De
semmi olyan nem történt, ami nemi erőszaknak számítana –
gúnyolódására összevont szemöldökkel reagálok.
– Közösültek?
– Igen.
– A
hölgy esetleg nem került olyan állapotba Ön által, hogy
védekezésre képtelen lett?
– Nem.
Kérdések
sora következett, a férfi rákérdezett mindenre, ami előfordulhat
egy nemi erőszaknál, a nő pedig jegyzetelt közben. A
gondolataim megint kavarogni kezdtek, és összegabalyodtak
egymásban. Yura miért állította azt, hogy megerőszakoltam?
Bosszúból rám küldte a hatóságokat, hogy egy börtönben
rohadjak meg? Miért zúdul minden szarság hirtelen a nyakamba? Kész
őrület, ami az utóbbi három napban történt, és még ki tudja,
mi lesz. Őszintén megválaszoltam minden kérdést, de valamiért
mégis úgy éreztem magam, mint aki rosszat tett, és bűnhődnie
kell érte.
– Mivel
nem tett beismerő vallomást, ezért nincs konkrét bizonyíték, hogy a
bűncselekmény tényleg megtörtént, és egyelőre eljárást se indítunk – ecsetelte a férfi,
miközben felállt. – Köszönjük, hogy szánt ránk időt.
Semmi
kedvem jópofizni, ezért csak egy szájhúzással reagálok.
Kikísérem őket, alig várva, hogy lelépjenek, és békén
hagyjanak végre a sok idióta kérdés után.
– Később
jelentkezünk, ha lehet ne hagyja az országot – apró mosollyal,
szinte észrevétlenül nyúl az oldalán lógó bilincshez, de elég
feltűnően ahhoz, hogy lássam.
Értem
a célzást, szándékosan egy feltűnően hamis mosolyt intézek az
alak felé, majd be is csukom az ajtót. Várom, hogy fellélegezzek,
de ez nem történik meg. Megemelem a tenyereim, és már látom is,
amit eddig csak éreztem. Irdatlanul remegek, kétségbe vagyok esve,
és teljesen tanácstalan vagyok. Mi van, ha rosszul jövök ki az
egészből, és éveket kell ülnöm egy olyan dolog miatt, amit meg
se tettem? Mi a francot csináljak?
