20. Fejezet

Egyedül ülök a nappaliban, és fogalmam sincs hányadik üveg sojut iszom, de nem is érdekel. Kell valami, ami eltereli a gondolatokat a magányról, de az alkohol nem a legjobb ötlet. Nem tudom elhessegetni Haeun kisírt szemeinek emlékét a fejemből. Az egész kanapé az enyém, simán elterülhetnék rajta, ha akarnék, de inkább marcangolom magam azzal, hogy a szélén ülök, mintha ő is itt lenne velem. Ahogy telik az idő, és fogy a pia, a bűntudatom lassan átalakul felháborodottságba. Nem is hagyta, hogy megmagyarázzam… Lehet, nem lett volna ennyire dühös, ha megtudja az igazságot.

Az üres üveget leteszem a földre a többi közé, és a kanapé párnái közül kihalászom a telefonom. Késő este van, de nem érdekel, megnyomom a hívás gombot.

– Mi a helyzet, Taemin oppa? – Yura hangja egyáltalán nem mutat álmosságot.

– Nem tudok aludni… – motyogom. – Mit szólnál hozzá, ha átjönnél, és segítenél?

– Most? Mi van Haeunnel?

– Holnap reggel órája lesz, ezért alszik már – hazudom, de érzem, hogy ő még habozik. – Gyere, kérlek. Jól esne most egy gyengéd női érintés…

Halkan nyitok ajtót, mintha Haeun tényleg itt lenne. Yura magabiztosan libben be a lakásba, és lesegítem róla a kabátját. Mutatóujjam az ajkaimra helyezem, hogy csendre intsem, majd megfogom a kezét, és bevezetem a szobámba. A gondolatok cikáznak a fejemben, de valójában fogalmam sincs, hogy mihez akarok kezdeni most. A mit sem sejtő lányt leültetem az ágyam szélére, és a nadrágját minden figyelmeztetés nélkül kezdem kigombolni. Egy szót sem szól, egyből belemegy a dologba, s hagyja, hogy vetkőztessem. Farmere és zoknijai után leveszem a felsőt is, így már csak fehérneműben ül, majd a saját nadrágomat is lehúzom, de minden mást magamon hagyok. Felé hajolok, derekát átkarolva megemelem, s feljebb tolom az ágyon, miközben fölé mászok. Mosolyogva néz a szemeimbe, ekkor fogalmazódik meg bennem, hogy mit fogok tenni.

– Szerepjáték? – suttogom, miközben végigsimítok az egyik karján.

– Mi?

– Te leszel a hazug, rossz kislány, én pedig a rendőrbácsi, aki megbüntet – sarkaimra ülve megfogom a bugyija két szélét. – Erre pedig nem lesz szükséged.

Egy mozdulattal és hangos reccsenéssel tépem le róla a vékony anyagot, amitől összerezzen alattam.

– Taemin!

Tenyeremet a szájára teszem, s másik kezemmel combja belső felét kezdem simogatni.

– Shh, ne ébreszd fel Haeunt. Egy hangot se akarok hallani, oké?

Szemein látom, hogy elmosolyodik, miközben bólint egyet. Szerencsétlennek fogalma sincs róla, mit fogok tenni vele. Lassan csúsztatom le tenyerem a szájáról, végigsimítok a nyakától egészen a hasa aljáig.

– Fordulj meg.

Utasításomra értetlenséget tükröznek a szemei egy pillanatra, majd engedelmesen a hasára fordul. Teste mellett térdelek, mindkét kezemet a hátára teszem, s felcsúsztatom őket a melltartója pántjáig, de nem csatolom ki. Könyökeimre támaszkodva a füléhez hajolok, s érzem, hogy megemeli a fenekét, az alsónadrágomhoz nyomja.

– Felteszem az első kérdést – füléhez hajolva suttogom, miközben fekete tincseit elsimítom az útból. – Mennyire vágysz rá, hogy megdugjalak? – tarkójára lehelek.

– Nagyon… – sóhajtja.

– És mióta?

– Amióta megtudtam, hogy Haeun lakótársa vagy…

Ezt hallva megfeszülnek az arcizmaim, de még visszafogom magam, és nyelvem hegyét végigfuttatom a nyaka vonalán, amitől kirázza a hideg.

– Mire lennél képes, hogy teljesüljön a vágyad?

– Ezt meg hogy érted? – megemeli a fejét, de finoman visszanyomom.

– Arra gondolok, hogy csak ezért mondtad Haeunnek, hogy nyugodtan lefeküdhet velem.

Szabad kezemmel lábai közé nyúlok, s ettől csak egy nyögés a válasza. Szeméremdombját simogatva sürgetem a válaszadásra.

– Azért, hogy te is megtehesd, minden következmény nélkül, igaz?

– N-nem…

– Ne hazudj – egy csípőmozdulattal a fenekéhez nyomom magam, amitől hangosan felnyög. – Shh, mondtam, hogy Haeun alszik.

Nyöszörögve mocorog alattam, nedvessége áztatja az alsógatyámat ahol hozzáérek. Feltérdelek, s dereka két oldalát megfogva megemelem a hátsó felét, lábait pedig szétnyitom, hogy közéjük férjek.

– Megkérdezem még egyszer: mire lennél képes, hogy teljesüljön a vágyad?

Sóhajtozik, mert ujjaimmal szeméremajkait simogatom, de a türelmem fogyni kezd, ezért abbahagyom.

– Nem ezért mondtam Haeunnek-- AH! – élesen sikolt fel, mikor a tenyerem csattan a fenekén, piros foltot hagyva maga után.

– Nem szeretem a hazugokat – morgom, miközben nedves nyílásába csúsztatom az egyik ujjpercem.

– Miről beszélsz, Taemin?

– Mindent tudok, de semmi baj. Az én vágyam teljesült tegnap, ezért teszek róla, hogy most a tiéd is – ecsetelem, miközben a gatyámat a térdemig tolom. – Viszont, tudod mi a rossz a pornósokban? Egyesek szerint durvák, mert a látványra mennek.

Haeun szavait idézve hatolok be kíméletlenül, tövig.

Izzadtan terülök el az ágyon, légvételeim szaporák és rendezetlenek, de megkönnyebbültnek érzem magam, kiengedtem a gőzt. Yurára pillantok, aki mozdulatlanul fekszik, feje a másik irányba van fordítva. A vállai rázkódnak egy-egy pillanatra, majd a szipogása teszi egyértelművé, hogy sír. Nem érzek bűntudatot, de a látszat kedvéért végigsimítok a vállán, de azonnal elhessegeti a kezem.

– Ne érj hozzám!

Nem lep meg a reakciója. Felkelek az ágyról, s egy hanyag mozdulattal dobom rá a takarót, majd felveszem az alsónadrágom, és minden szó nélkül otthagyom a szobában. Megérdemelte.

Kimegyek a konyhába, töltök magamnak egy pohár vizet, amit nyugodtan elkortyolgatok. Tudom, hogy ettől még nem fogom visszakapni Haeunt, a bosszú nem old meg semmit, de kifejezetten jobban érzem magam tőle.

Hagyom, hogy Yura elgondolkodjon, megeméssze a történteket, ezért a másik szobába megyek. Csőlátással haladok az ágy felé, hogy véletlenül se nézzek rá egyik holmira se, de a lefekvés pillanatában mégis elöntenek az érzelmek, amint megérzem Haeun illatát az ágyneműn. A nyakamig magamra húzom a takaróját, s lehunyt szemekkel az oldalamra fordulok. Nem tudok gondolni semmi másra, csak arra, hogy mennyire elszúrtam mindent. Nem kellett volna belemennem Yura idióta játékába, és mindez nem történt volna meg. Nem kéne azon törnöm a fejem, hogy oldjam meg a dolgokat.

Halk neszre, pakolásra ébredek, kinyitom a szemeim, és egy pillanatra el kell gondolkoznom, hogy ezt most álmodom-e.

– Haeun?

Felülök, és figyelem ahogy kinyitja a szekrény ajtaját, de egy szót sem szól.

– Kinél aludtál?

A kérdésemre se kapok választ, kivesz néhány összehajtott ruhát, és a földön lévő bőröndbe teszi, amit csak most veszek észre. Ledobom magamról a takarót, és elindulok felé.

– Hogy lehetsz ilyen gerinctelen? – higgadtan kérdezi, közben tovább pakol, rám se néz. – Miért nem a saját ágyadban dugtatok?

– Miről beszélsz?

– Yura most ment el…

Egy pillanat alatt összezsugorodik a gyomrom, és elkap a hányinger. Megszólalnék, de a szavak a torkomon ragadnak, s a kezeim valamiért remegni kezdenek.

– Örülök, hogy legalább a magyarázkodásodtól megkímélsz – vet felém egy gúnyos pillantást.

Megkerül, és az ágya melletti szekrényből is elkezd kipakolni.

– Haeun, ne csináld ezt, kérlek – nyekergem, mint egy szégyenlős kisgyerek. – Tudom, hogy mindent elbasztam-

– Akkor miért nem látok rajtad semmi megbánást?

Figyelem ahogy pakol, miközben keresem a szavakat. Végül be kell látnom, hogy a magyarázkodás már nem segít. Őszintének kell lennem.

– Yura hazudott neked. Ő akarta az egészet, és csak tegnap történt meg… – elhallgatok, amikor felfigyel a szavaimra.

Ölbe tett karokkal felém fordul, de nem mond semmit, ezért folytatom.

– Dühös voltam, és kicsit be is csíptem, ezért áthívtam – nehezen jönnek a szavak, főleg attól, hogy kifürkészhetetlen tekintettel figyel. – Így utólag bánom, hogy ezt tettem vele, de a hazugságért meg akartam leckéztetni…

– Büntetésből megerőszakoltad? – gúnyosan, felvont szemöldökkel kérdezi.

– Nem. Ezt úgy mondanám inkább, hogy durvább voltam vele a kelleténél.

– Gratulálok, Lee Taemin. Igazán büszke lehetsz magadra.

Elindul a bőröndje felé, de elé állok, és nem hagyom, hogy kikerüljön. Mit tegyek, ha már az őszinteség se használ? Állom Haeun gyűlölködő pillantását, s egy lépéssel közelebb megyek, így a magasságkülönbség miatt le kell hajtanom a fejem, hogy továbbra is a szemeibe nézhessek.

– Nem akarom, hogy elmenj.

– Szerinted érdekel, hogy te mit akarsz?

Reménytelen az egész, és a tény felismerésekor eldurran az agyam, úrrá lesz rajtam a düh.

– Mit akarsz, mi a faszt csináljak?! – csattanok, de ő meg se rezzen. – Térden állva könyörögjek neked?!

– Nem hatnál meg vele, és a kiabálással se mész semmire.

– Yura egy számító ribanc, végig ezt akarta elérni! Csak azért volt minden, mert kefélni akart velem!

Haeun arckifejezése megváltozik, higgadtsága eltűnik, s felháborodottság telepszik a helyére.

– Ne próbáld meg rákenni az egészet, te is ugyanannyira hibás vagy, mint ő. Az utóbbi időben teljesen megbolondultál, egy kiállhatatlan seggfej lettél. Neked már semmi nem számít, csak legyen lyuk, amit betömhetsz. Nézz magadba, gondolkozz el, és változz meg, különben egymagad maradsz.

Szavai meglepnek, majd leperegnek rólam. Abban a pillanatban megváltoznak a gondolataim, és cinikus nevetést hallatok.

– Ezt te sem gondolhatod komolyan, ekkora hülyeséget se hallottam még tőled – vigyorgok.

– Majd emlékezz a hülyeségemre, ha valami hiányozni fog az életedből.

Nem tudom, mire gondol, de csak nevetek rajta. Előbújik belőlem a kisördög, és el akarom érni, hogy Haeun rosszul érezze magát. Azt akarom, hogy sírva menjen el innen.

– Olyan nem lesz – legyintek. – Magadra hagylak, pakolj csak nyugodtan.

Öntelt mosollyal megfordulok, és elindulok az ajtó felé, de a küszöbön megállok, amikor megszólal.

– Az előbb még nem akartad, hogy elmenjek.

– Már megkaptam tőled, amit akartam, úgyhogy mehetsz utadra.

Csak egy pillanatra nézek rá sejtelmes mosollyal, majd becsukom magam mögött az ajtót. A tekintete mindent elárult, pontosan tudta, hogy mire céloztam.

19. Fejezet

– Haeun, beszéljük meg…

Sajog az arcom, talán piros is lett a pofontól, de férfi mivoltom nem engedi, hogy Haeun előtt megdörzsöljem, hátha attól enyhülne a fájdalom.

– Ezen nincs mit megbeszélni, takarodj ki a szobámból!

– Hallgass meg, én-

– Takarodj! – hisztérikusan csattan, és lökdösni kezd az ajtó felé.

Próbálok hatni rá, de a szavak nem segítenek, aztán már csak azt veszem észre, hogy az ajtó becsapódik mögöttem. Kiszűrődik a sírás hangja, amitől a szívem összeszorul, de teljes képtelenség, hogy Haeunt meg tudom vigasztalni valamivel. Azt mondta undorodik tőlem, ez még mindig visszhangzik a fejemben. Teljesen jogos, hiszen tényleg lefeküdtünk volna Yurával, ha ő nem toppan be váratlanul, most pedig meg kell ennem, amit főztem magamnak. Mindent elszúrtam, és az se tud vigasztalni, hogy sikerült megfektetnem Haeunt. Ha tudom, hogy ez az ára, akkor inkább nem tettem volna meg.

Frusztrált sóhajjal megyek be a szobámba, és azonnal a telefonomért nyúlok, hogy felhívjam Jongint.

– Mi a helyzet, hyung?

Jókedvűen veszi fel. A köcsög azt hiszi nem tudom, hogy ő köpött be, de akkor legyen, úgy teszek, mintha semmi nem történt volna.

– Este összefutunk?

– Wolfhound?

– Ja.

– Persze, de… valami baj van?

– Nem, dehogy, ugyan már, mi baj lenne? – hadarom egyetlen szóként.

– Jól van, csak kérdeztem – hangján érzem a gyanakvást.

– Kilenc órakor ott.

Azzal le is teszem, és az ágyra dobom a telefont. Nem hiszem el, hogy egyszerre vesztem el a két legjobb barátomat. Az egyik hátba szúr, a másik pedig miatta utál.

Kimegyek a szobából, ugyan ebben a pillanatban lép Haeun is a folyosóra szipogva, egy bőröndöt húzva maga után. Rám se néz, nagy léptekkel megy az ajtó felé.

– Hé, te meg mit csinálsz? – mintha félelem lenne a hangomban, magam se értem miért. – Haeun!

Kiabálásomra megfordul, de csak egy rosszalló pillantást vet felém, majd elkezdi kinyitni a zárat.

– Ne csináld ezt, hallod?! – sietve mellé állok, s megfogom a kulcsot tartó kezét.

– Hagyj békén! Nem tudok és nem is akarok egy levegőt szívni veled!

– Ez már kicsit túlzás, nem gondolod?

– Az nem volt túlzás, amit te csináltál? – megpróbálja elhúzni a kezét, de nem engedem neki.

– Nem dugtam meg Yurát!

– Hazudsz!

– Jobban hiszel Jonginnak, mint a legjobb barátodnak?!

Ezúttal nem kiabál vissza, már nem is rángatja a kezét, csak arcomat nézi kisírt szemeivel.

– Ebben a pillanatban árultad el magad – alig érthetően motyogja.

– Mi?

– Egy szóval se említettem, hogy Jongintól tudom… – ó, a rohadt kurva életbe! Nem lehetek ekkora barom! Szólásra nyitom a számat, de egyből elhallgattat. – Már semmi értelme magyarázkodnod.

Kifejezéstelen arcom kővé dermed, lassan engedem el Haeun kezét, és hagyom, hogy kinyissa az ajtót. Már semmit se merek mondani, mert csak tovább vágnám magam alatt a fát. A bőrönd kerekei is átérnek a küszöb túloldalára, amikor eljut az agyamig, hogy Haeun tényleg itt fog hagyni.

– És most mégis kihez mész? – halkan szólok utána, mint aki beletörődött a sorsába.

– Nekem vannak barátaim, akikre számíthatok. Nem úgy, mint neked…

Ez a mondata jobban fájt, mint az a pofon. Rám se néz, de én végig figyelem, miközben a liftre vár. A szerkezet a szokottnál hamarabb felér, és elkapom Haeun pillantását, amit a liftbe lépéskor rám ejt. Elment.

Visszalépek a lakásba, és halkan csukom be magam mögött az ajtót.

Nagy léptekkel közelítem meg a Wolfhoundot, majd minden habozás nélkül berontok. Szinte az egész hely tele van vendégekkel, és minden szempár rám szegeződik a hangos belépőre, de egyáltalán nem foglalkozom velük. Céltudatosan, nagy lendülettel megyek Jonging felé, aki a szokásos helyünkön ülve, rémült tekintettel figyel.

– Hyung, mi van veled?

Válaszként megragadom a pólóját a mellkasa környékén, és meghúzom, hogy felálljon. Ideje sincs erre reagálni, szabad kezemet ökölbe szorítva az arca felé lendítem. Az ütés pillanatában morajlani kezd a többi ember, s Jongin ellök magától.

– Mi a franc bajod van?! – öklöm helyére teszi a kezét.

Szavak helyett ismét cselekedek, de ezúttal nem hagyja magát. Átkarol, hogy megpróbáljon levinni a földre, és birkózássá alakul az egész.

– Elég legyen! – közeledik egy határozott férfihang. – Fejezzék be!

Látva, hogy nem használ a figyelmeztetése megragad mindkettőnket, könnyedén szétválaszt minket, és terelni kezd a kijárat felé.

– Mi ütött beléd?! – förmed rám Jongin.

– Ne játszd az ártatlant!

– Miért, mit tettem?!

Ismét elborul az agyam, és a mögöttünk lévő, nagy testű férfit figyelmen kívül hagyva ismét nekirontok Jonginnak. Az ütközés pillanatában érzem, hogy elveszíti az egyensúlyát, de ekkor megint megragadja egy kéz a hátamon a ruhát, és erőteljesen meglök.

– Rendezzék el kint a nézeteltérést!

A nagy hangú férfi ismét lök egyet mindkettőnkön, aminek köszönhetően együtt esünk ki a hátsó kijárat ajtaján, a „szerencsémnek” köszönhetően pedig alulra kerülök. Jongin elég hamar összeszedi magát ahhoz, hogy lábaival lefogja a kezeim, s homlokomra támaszkodva megakadályozza minden próbálkozásomat a felkeléshez.

– Ok nélkül támadtál le, seggfej! – kiabálja.

– Haeun miattad elment!

– Mi van?

– Fogta a cuccait, és elment, mert te hazudtál neki!

– Mi? Mostanában nem is beszéltem vele…

– Ne próbálj meg átverni, tudom, hogy te mondtad neki, hogy megdugtam Yurát.

– Tessék?! Én semmi ilyet nem mondtam neki.

Akármennyire is fáj bevallanom, de az arcán lévő őszinteséget látva elhiszem neki, hogy nem ő volt. Tényleg nem lehetek ekkora barom…

Csak egy apró, szinte láthatatlan bólintással jelzem, hogy hiszek neki, és ezt látva leszáll rólam, majd kezét kinyújtva fel is segít a földről.

Kínos csend van köztünk, miközben a Han folyó partján sétálunk. Nem ártott már a fejemnek egy szellőztetés, de ez után a szörnyű nap után pláne. Zsebre tett kezeim görcsösen szorulnak ökölbe, és annyi mondanivalóm lenne Jonginnak, valamiért mégse tudok megszólalni.

– Tehát…? – ő töri meg a csendet. – Elárulod, mi történt?

Szemem sarkából felé pillantok, majd kiengedek egy sóhajt, és elkezdem mesélni a mai nap történéseit, kihagyva azt az apró részletet, hogy szexeltem Haeunnel. Időközben rádöbbenek, hogy javíthatatlan a helyzet, ráadásul csak tovább rontom magamnak. Szerencsére Jongin tényleg igaz barát, és megértő azután is, hogy nekiestem.

– Miért gondoltad azt, hogy én mondtam neki? – gúnyt érzek a hangjában, de teljesen jogosnak is tartom.

– Mert csak neked mondtam el, hogy mi történt köztem és Yura között.

– Mi van, ha ő maga árult be titeket?

– Miért tenne ilyet?

– Ki tudja…? – tanácstalanul vállat von.

A következő percek ismét kínos hallgatásban teltek el, és én egyre rosszabbul éreztem magam, ezért félre tettem a büszkeségem, megálltam, s a barátom felé fordultam, mire ő is megállt.

– Figyelj… Öhm… Nagyon sajnálom, hogy megütöttelek – nem mond semmit, ezért magyarázkodni kezdek. – Valójában csak magamra haragszom, amiért ennyire elrontottam mindent, amikor a dolgok jól alakultak…

– Megbocsátok, csak legközelebb ne rajtam töltsd ki a dühöd.

Mosolyogva, egy öleléssel fixálja a dolgot, és Jongint ismerve tovább is lép a dolgon. Viszont nem fogom ennyiben hagyni a témát, más pedig nem jöhet szóba csak Yura. De miért köpte volna be saját magát is?

Rossz érzés fog el, amint belépek a lakásba. Szeretném, hogy Haeun a kanapén üljön, és megkérdezze merre jártam, de ez talán már csak egy szép emlék marad. Szeretném, ha megbékélne, de a helyében én se bocsátanék meg magamnak. Összetörtem a szívét, ezért megérdemlem a legnagyobb büntetést, ami Haeun utálata. A barátságunk évei alatt rengetegszer belegondoltam, hogy bármit elviselek, csak az ő gyűlöletét nem. Nem érdekel, mi az ára, de valahogy helyre kell hoznom a dolgot.

Viszont előbb…

Holnap ráérsz? – elküldöm az üzenetet Yurának.

„Neked bármikor elérhető vagyok.”

… máson fogom kitölteni a dühömet.